Jószerivel meg sem melegítették rendesen a meghódított bőrfotelt, máris ég a talpuk alatt a talaj a minisztereknek. A gazdasági helyzet olyan amilyen, de semmiképpen sem jó, viszont olyan ígéretekkel ámították a választókat, amilyenek csak a mesékben vannak. Bizonyítaniuk kell tehát, ha valami csoda folytán ki akarják tölteni a teljes megbízatási időt.
Emlékszünk még, százezer számra ígértek munkahelyeket, hatalmas beruházásokkal kecsegtettek bennünket, felvázolták az ő vezetésük alatti életszínvonal meredek emelkedését…
Régen, az „átkosban” a politikusok mondhattak amit akartak. Szólni nem mert senki, hiszen még élénken élt az emberek egy részében a Goli otok emléke. Ma már keserűen, vagy dühösen kifakadhatunk és szinte gátlás nélkül szidhatjuk a kormányt és a pártvezéreket, (talán) nem kerülünk ezért börtönbe. Ők pedig – úgy tűnik – valóban tenni akarnak valamit, de bármihez nyúlnának, megköti a kezüket a pénzhiány.
Most már olyasmire is képesek, ami legtöbb, fejlett államban tabu: az ország devizatartalékának felhasználása.
Szerbia jelenlegi devizatartaléka valamivel több, mint 10 milliárd euró. Elvileg ebből lehetőség volna bizonyos összeget a gazdaság fejlesztésére, legalábbis beindítására költeni, de talán nem árt tudni, hogy egy jelentős része a polgárok betétjeivel foglalkozó bankok tulajdonát képezi.
A legújabb adatok szerint nem kevesebb, mint kilencmilliárd euró van a lakosság folyószámláján és betétkönyvén. Ennek negyven százalékát a pénzintézmények kötelesek letétbe helyezni a Nemzeti Banknál, hiszen a betétek biztonságát az állam szavatolja. Vagyis, ha csődbe megy a bank, az ország köteles megtéríteni a betétet.
Ugyanezt hangoztatta a mindenkori államvezetés jó húsz évvel ezelőtt is. A pénz (egyes számítások szerint ötmilliárd dollár) azonban szőrén-szálán eltűnt, s a diktatúrát követő kormányoknak sokáig főtt a fejük, hogyan kártalaníthatják az embereket. Végül a kötvények látszódtak a legjobb megoldásnak. S akinek jelentősebb összegű devizabetétje volt, még a mai napig sem kapta vissza a teljes összeget. Pedig az állam „szavatolta” annak biztonságát.
Félő, hogy esetleg megismétlődik a közelmúlt történelme. Az ember ugyanis a családi tartalékhoz is azzal az eltökélt szándékkal nyúl, hogy záros határidőn belül pótolja a hiányt, de „evés közben jön meg az étvágy”, s egyre többet markol. Míg végül teljesen kiürül a vésztartalék. És a kormányban is emberek ülnek, akik netán szintén így gondolkodnak.
Ha tehát a jelenlegi (vagy az mindenkori) minisztertanács hozzányúl a devizatartalékokhoz, szinte biztosra vehető, hogy felkelti az emberek gyanúját. Mivel még a lekötött összeghez is hozzá lehet jutni, megeshet, hogy tömegesen fogják a bankoktól követelni a pénzüket. A hatvan százalékot – tegyük fel – a bankok visszaadják. De mi lesz a további negyven százalékkal, tehát 3,6 milliárd euróval, amit az ország devizatartalékához csatoltak? Pláne, ha olyan beruházásokat pénzelnek belőle, amelyek nem hoznak hasznot. A kassza kiürül, a betétesek átkozódni fognak, de összekuporgatott pénzükhöz nem juthatnak.
Nos, ebben rejlik a „nagy ötlet” veszélye.
Nem árt tehát, ha résen leszünk!
