Amíg tartott a választási kampány, a pártvezérek egymást túllicitálva igyekeztek meggyőzni a polgárokat arról, hogy amint átveszik a hatalmat, nekilátnak a közszféra karcsúsításához, és egyáltalán, rendet teremtenek ezen a téren. Köztudott ugyanis, hogy az elmúlt években, természetesen jó messzi a kíváncsi nyilvánosságtól, egymás után alakítottak különféle igazgatóságokat és ügynökségeket, amelyek révén a pártkáderek kényelmes és jól fizető munkahelyhez jutottak. Számuk már meghaladja a százat, a munkájuk pedig igen sok esetben azonos az illetékes minisztériumokban dolgozók feladatkörével.
Az ilyen jellegű ígérgetések és „fenyegetőzések” terén legagilisebb volt a jelenlegi miniszterelnök és a gazdasági-pénzügyi tárca viselője.
Ezzel kapcsolatban Dačić továbbra is következetes, és éppen a napokban jelentette ki, hogy az év végéig megtörténik az átszervezés, pontosabban, a leépítés. Szinte ugyanazon a napon Dinkić közölte, hogy igenis megszüntetnek számos ügynökséget, de amíg a válság tart, nem mondanak fel senkinek, hanem áthelyezik más munkakörbe. Amikor az újságírók rámutattak nyilatkozatának logikátlanságára, azt próbálta megmagyarázni, hogy a dolgozók fizetése csak egy töredéke az ügynökség működési költségeinek, s ha az megszűnik, az alkalmazottak pedig más beosztást kapnak, már ezáltal hatalmas megtakarítást érnek el. Nem átallott olyan légből kapott adatokkal vagdalózni, miszerint „...ha az ügynökség működéséhez 5 milliárd dinárra van szükség, s ebből csupán 20 millió dinár a fizetések összege, akkor 4,98 milliárd dinár a megtakarítás...”
Hát... nagyon drága irodaszereket használhatnak ezek a „szakemberek”!
Másrészt, legalábbis szerinte, az eddigiek munkában tartásával megspórolják a végkielégítések összegét, mert ha felmondanak nekik, nem tehetik az utcára az embereket egy dinár nélkül.
Az is figyelmet érdemelhet, hogy az előző kormány 3400 közalkalmazottat munkaerő-felesleggé nyilvánított, s őket – igen tisztességes végkielégítéssel – elbocsátott, viszont a közszférában ma ugyanannyi ember van, mint az akciót megelőző időszakban.
Tegyük fel, hogy a jelenlegi kormány is végrehajtana egy ilyen leépítést. A hatályos törvény értelmében a közszférában dolgozó minden munkaévére vonatkozóan jogosult a havi fizetésének egyharmadára. Na már most, egy húsz munkaévvel és 50 000 dináros fizetéssel rendelkező számára a végkielégítés 340 000 dinárra rúgna. Ha ezt megszorozzuk azzal a létszámmal, amelyet a korábbi kormány kipenderített, akkor újabb 1,11 milliárd dinárt költene az átszervezésre.
És mi a garancia arra vonatkozóan, hogy a megszüntetett munkahelyek helyett nem nyit újakat a saját párthű embereinek?
Ne mondja senki, hogy ilyesmire még nem volt példa. Ezer eset bizonyítja, hogy csak ilyenre találunk elrettentő példákat.
Valóban igazuk van azoknak az egyetemistáknak, akik egy majdani munkahelyükre vonatkozó körkérdés alkalmával az állami hivatalokat jelölték meg számukra legvonzóbb megoldásként. Ők is tisztában vannak azzal, hogy az említett területen annyira biztos a munkahely, mintha a székeket szurokkal kenték volna be.
