Harminc évvel ezelőtt, ha nem is volt elképzelhetetlen, de a mai körülményekhez viszonyítva elenyésző volt a fekete munka. Ma már valóságos divattá nőtte ki magát, s ez ellen az illetékes állami szervek nem sokat képesek tenni. A felügyelőségek ugyan folyamatosan ellenőrzik a vállalkozókat, olykor büntetést is kirónak, de legtöbb esetben minden marad a régiben.
A köztársasági felügyelőség adatai szerint tavaly 18000 esetben ellenőrizték, hogy a munkások be vannak-e jelentve, de mindössze 3600 munkást találtak, akik megfelelő szerződés nélkül dolgoztak. Ők is jórészt a kereskedelemben, a vendéglátóiparban és az építőiparban találtak fekete munkát. Pedig a büntetések nem nevezhetők bagatellnek, hiszen az elmúlt esztendőben a munkaügyi törvénybe ütköző különféle kihágások miatt a felügyelők több mint 355 millió dinár büntetést róttak ki. A titokban alkalmazottak száma azonban nem csökkent. Ebből elsősorban arra lehet következtetni, hogy a munkaadóknak még a büntetések ellenére is kifizetődő a törvénysértés.
Azzal mindenki egyetért, hogy csak úgy lehetne végére járni az emberek ezen a módon történő kizsákmányolásának, ha az érintettek is hajlandóak lennének együttműködni a hatósággal.
Nos, arra csak néhány példát találhatunk, hogy maga a munkás jelenti fel munkaadóját, hiszen ilyen esetben több mint biztos, hogy a kezébe nyomják a munkakönyvet.
Magánbeszélgetések során a feketén dolgozók elsősorban azzal indokolják hallgatásukat, hogy más kenyérkereseti lehetőségük nincs, tehát muszáj hallgatniuk. Pedig volna mondanivaló bőven, hiszen az is bevett gyakorlat, hogy a törvényes rendelkezésekkel ellentétben még a minimális 20 munkanapos évi szabadságot sem használhatják ki. Általában két hétig maradhatnak távol a munkahelyüktől, ami a törvényes minimum felét képezi.
A fizetéseket illetően sem jobb a helyzet. Akik bejelentik a munkást, a legalacsonyabb összegre teszik, de ezt megelőzően szóban közlik, hogy szó sincs 21000 dináros fizetésről, s csak 18 ezret kaphat. Vagyis a munkaadó „tisztességesen” átutalja a minimálbért, de amikor a dolgozó azt felveszi, a kialkudott összeg feletti részt kénytelen – készpénzben! – visszaadni. És ők még szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen gyűlnek a szolgálati évek. Akiknek viszont a fekete munka jutott, hiába várják a nyugdíjkorhatárt, ha valamilyen módon nem sikerült kellő munkaévet összekaparniuk, öregségükre betevő falat nélkül maradnak.
Joggal merül fel a kérdés, hogy az állam miért nem tesz erélyesebb lépéseket a fekete munka visszaszorítása érdekében? Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy nem fűződik hozzá túl nagy érdeke, hiszen amíg az emberek dolgoznak és ilyen-olyan fizetést is kapnak, nem fognak utcára vonulni. Pedig az állam nem kis összeget veszít ezen, hiszen a költségvetésbe sem adó, se járulékok címén nem érkezik pénz az említett fél millió ember keresete után.
Nem lehet azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy egy folyamatos erélyes fellépést követően meglehetősen sokan maradnának kenyérkereseti lehetőség nélkül, akik azután a legközelebbi választások alkalmával aligha szavaznának az éppen aktuális rezsimre .
Márpedig a hatalmi és az ellenzéki pártoknak egyaránt a szavazatok minden pénzt megérnek.
