Olykor az embernek az a benyomása, hogy Ivica Dačić kormányfőnek a megszállottságig fokozódik a bankok iránti ellenszenve. A közelmúltban ugyanis két ízben is kirohant a pénzintézetek ellen. Újabban azzal vádolta meg őket, hogy az utóbbi tizennyolc hónapban másfél milliárd euró profitot menekítettek külföldre. Azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy ezzel kapcsolatban jogilag minden rendben van, hiszen a külföldi tőkével felvásárolt bankok tulajdonosai a megvalósított haszonnal azt tesznek, amit akarnak, de –szerinte – az ilyen mértékű pénzkivonás „nem illegális, de társadalmilag felelőtlen” cselekedet. Különösen most, amikor Szerbia gazdasága csaknem a mélypontján van.
Azt már nem merte megkockáztatni, hogy kimondja – hiszen a kilencvenes évekbeli előéletének rossz emlékeit idézné –, elvinni az országból a pénzt, nem hazafias cselekedet.
Ha a miniszterelnöknek igaza volna, vagyis a bankok igyekeznének kimenteni tőkéjüket Szerbiából, elsősorban neki kellene eltöprengenie azon, hogy mi az oka a felfokozott félelemnek? Miért nem itt, helyben fektetik be felesleges pénzüket a külföldiek?
A szerb bankszövetség képviselője azonban méltatlanlodva visszautasította Dačić vádjait. Azt ők sem tagadják, hogy rajtuk keresztül tavaly 967,9 millió, az idei év első hét hónapjában pedig 452,6 millió euró vándorolt a határokon túlra, de nem a bankok profitjáról van szó, hiszen az elmúlt két évben összesen 620 millió euró haszonra tettek szert. Ez eleve kizárja annak lehetőségét, hogy ennek az összegnek a két és félszeresét kimenekítsék.
A miniszterelnök azonban nem vette a fáradságot, hogy mielőtt nyilatkozatot tesz némileg tájékozódjon. Ha így cselekedett volna, tudná, hogy a kivándorolt pénz tulajdonképpen a korábbi években a vállalatok nemzetközi bankokban felvett hiteleinek törlesztőrészletei, amelyeknek az átutalása most vált esedékessé. Azt is tudni, hogy már régen nem táskákban viszik a pénzt, hanem bankok útján „kézbesítik” a címzettnek.
Egyébként a külföldi tulajdonban levő pénzintézetek nem azért jöttek Szerbiába, hogy egy-két év alatt megszedjék magukat, majd továbbálljanak, hiszen az esetleges ilyen feltételezés nevetségesnek is nevezhető, mivel az egyre rosszabbodó gazdálkodási feltételek miatt (is) a hiteligénylők egynegyede késik, vagy egyáltalán nem képes törleszteni, s ezt a kiesést a bankok kénytelenek „lenyelni”. Tehát szó sincs gyors meggazdagodásról. Ők ugyanis egyértelműsítették, hogy minél hosszabb ideig szeretnének a Balkánnak ezen a részén maradni, de félő, hogy a körülmények gátat vetnek szándékuknak.
Arról van szó ugyanis, hogy az idő múlásával a magáncégek egyre óvatosabbak a hitelek felvételét illetően. Kénytelenek többször is elemezni a helyzet várható alakulását, és azt, hogy a türelmi idő lejárta után képesek lesznek-e visszafizetni a felvett hitelt.
Ezzel szemben a bankok türelmetlenül „ülnek” a pénzükön, hiszen ha nincs rá igény, akkor kamat, vagyis haszon sem várható.
Ilyetén kissé furcsa a miniszterelnök „megállapítása”, hogy társadalmilag felelőtlenség külföldre menekíteni a profitot, hiszen neki is tudnia kell, hogy a bankokban rengeteg a kihelyezhető pénz, de nincs rá igény. Azt pedig még Dačić sem várhatja el, hogy a kapitalista tőke a saját kárára finanszírozza a meggondolatlan beruházásokat, vagy olyan alacsony kamattal támogassa a kockázatot vállalókat, hogy annak az árát neki kelljen megfizetnie.
Ebbe a gondolatmenetbe tartozik az az ismét felröppent hír is, miszerint már csak idő kérdése, hogy a kormány – a gazdaság állítólagos fellendítése érdekében – mikor nyúl az ország devizatartalékaihoz. Ha ezt megteszi, akkor Szerbia jövőjét kockáztatja. Ez pedig tükre lesz a mindenkori hatalomnak.
Nem kellene azonban a saját tehetetlenségünket a bankok nyakába varrni.
