Év(tized)ek óta álmokat szövöget a mindenkori szerbiai vezetés, amikor a turizmusból és az átmenő forgalomból megvalósítható bevétel kerül szóba. Az illetékesek folyamatosan azt hangoztatják, hogy Nyugat-Európa és Görögország, illetve Törökország között megkerülhetetlen Szerbia, hiszen ez a legrövidebb út, hogy valaki Athénbe, vagy Isztambulba jusson. Elvileg ugyan „mindent megtesznek” az úgynevezett 10-es közlekedési folyosó kiépítését illetően, a gyakorlatban azonban csak ímmel-ámmal haladnak a dolgok. Mi ugyanis „feltaláltuk” azt, ami már a római korban sem vált be: egy darabon kiépítjük az utat, majd ugrunk egy nagyot, s 10-15 kilométer után ismét nekilátunk a munkának. Az jobb esetnek számít, ha az autópályának csak az egyik oldalát adjuk át a forgalomnak, hiszen ezen mégis csak lehet közlekedni.
S míg mi mindegyik folyosó megépítésére kinevezünk egy minisztert, akik aztán hajba kapnak, hogy kinek a hatásköre a nagy beruházás irányítása, addig a szomszédok, hol csendben, hol zajosan, de tesznek is valamit ezen a téren.
Nem mellékes az sem, hogy tavaly a Horgos–Dimitrovgrad vonalon hozzávetőleg 35 millió jármű halad át, s útadó címén több, mint 14 milliárd dinárral gazdagította az államkasszát. Ez az összeg jóval nagyobb lenne, ha az autóútnak nevezett „infrastruktúra” mellett valaki megépítené a kísérő objektumokat, mint például megfelelő számú töltőállomást, vendéglátó-ipari egységet és több pihenőhelyet. Úgy viselkedünk, mintha fogalmunk sem lenne a turisták és a kamionsofőrök észjárásáról, pedig nem kell ahhoz látnokoknak szolgáló üveggömb, hogy megértsük, az utazóknak olykor pihenésre van szükségük, s ha már leparkoltak, szeretnének letusolni, meginni egy kávét, vagy ha az árak tisztességesek, akár meg is ebédelni.
A benzinkutak mellett egy zuhanyozó és WC megépítése nem kerül milliárdokba, de szép pénzt hozhat a konyhára. Arról nem is szólva, hogy a jó hír messze száll (a rossz még messzebb), s ha valaki elégedett a nyújtott szolgáltatással, szívesen javasolja azt az útvonalat ismerőseinek, kollégáinak.
Ezzel szemben Újvidéktől Dimitrovgradig csak elvétve található olyan hely, ahol bosszankodás nélkül megpihenhet, netán felfrissülhet az utazó.
A jelek szerint ezt a trehányságot akarják kihasználni a románok és a bolgárok. A román Kalafat és a bolgár Vidin között hidat építenek a Dunán, amely kapcsolódik mind a két országban már létező, vagy épülő autópályához. Igaz, az úgynevezett 4-es európai közlekedési folyosón 4-5 órával több kell, ha valaki a Márvány-tengerhez utazik, de elkerüli a mi határátkelőhelyeinken immár hagyományossá vált sokórás várakozást.
Azt csak a beavatottak tudják, hogy miért kénytelenek olykor fél-, vagy egész napot vesztegelni a kamionok, mikor a bürokratikus eljárás egyszerűsítésével a szóban forgó idő töredéke alatt is elvégezhetnék munkájukat.
Okkal számíthatunk tehát arra, hogy ha befejezik a Kalafat–Vidin hidat, legalább egyharmadával csökkenni fog a forgalom a 10-es folyosón. Ez nem is volna gond, de az már igen, hogy ugyanennyivel kevesebb pénz folyik a költségvetésbe. Pedig erre az autópályára Szerbiának sok szempontból szüksége van. Részben azért, hogy vonzóbbá tegye a területet a külföldi beruházók előtt, ugyanakkor az ország imázsát is érezhetően növelné.
Húsz év állt rendelkezésünkre, hogy kiépítsük a 10-es közlekedési folyosót, de nem tettük. Pénz, de főleg miniszteri dicsekvés akadt ezzel kapcsolatban bőven, de a balkáni hanyagság és nemtörődömség felülírt mindent.
Még azt a nagyjából 4 milliárd dinárt is, amennyivel várhatóan csökken az úthasználati díjból származó bevétel.
