Habár még több mint két hónap van az esztendőből, tehát nem kevés idő arra, hogy az ember tegyen valamit anyagi helyzetének javítása érdekében, a külföldi és a hazai(!) szakemberek is kimondták az országra meglehetősen kedvezőtlen szentenciát: Szerbia recesszióba, vagyis gazdasági hanyatlásba csúszott. Legnagyobb támasza, a mezőgazdaság, a téli és az áprilisi fagyok, majd a csaknem három hónapig tartó aszály miatt hozamaival szinte megcsúfolta magát. Ennek ellenére a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termékek kivitelének értéke jóval meghaladta az agrár számára szükséges behozatal dollárban vagy euróban kifejezett összegét.
A külkereskedelmi mérleg ollója pedig egyre tágabbra nyílik. Természetesen a kivitel kárára. De hát ez érthető, hiszen, ha nincs ipari termelés és a gyárakból hiányzik a nemzetközi szinten versenyképes termék, aligha számíthatunk más országok érdeklődésére.
A gondokat csak tetőzi, hogy az idén az ország teljes kivitelének több mint 42 százalékát a külföldön felvett hitelek törlesztésére kell fordítania, az ipari termelés pedig augusztusban csaknem 4 százalékkal volt alacsonyabb, mint az év elején. Az állam közadóssága, a Világbank számítási módszere szerint, elérte a társadalmi termék értékének 80 százalékát, és ez Szerbiánál sokkal gazdagabb országokat is megrengetne.
A határon túli hitelezőink iránti kötelezettségünk vészesen megközelítette a túlságosan eladósodott államok csoportját. Nem kell tehát azon csodálkozni, hogy ebből a szempontból Szerbiát nemrég alaposan leminősítették. Ez annál is inkább rossz jel, mert saját erőnkből még sokáig nem leszünk képesek fellendíteni a termelést és a foglalkoztatást, viszont a külföldi tőke, éppen az említett leminősítés miatt, egyre félénkebben közeledik hozzánk.
A Tartományi Gazdasági Kamara a közelmúltban arra is felhívta a figyelmet, hogy igen komoly gondok vannak a foglalkoztatottság terén. A közszférában ugyanis hozzávetőleg félmillió ember van munkaviszonyban, míg a másik, úgynevezett reális oldalon az alkalmazottak száma alig éri el a négyszázezret. Ha a kormány ezen a téren (is) nem tesz sürgős és átfogó intézkedéseket, Szerbia olyan lejtőre kerülhet, amelyen megállni kész csoda.
A gondok nem új keletűek. Az igazság kedvéért ki kell mondani, hogy az elmúlt évtizedben a magánosításból befolyó pénzt a kormányok ésszerűtlenül költötték el. Ahelyett, hogy a termelési kapacitások számának és minőségének javítására fordították volna, az eurómilliárdok jelentős részét a fogyasztásba ömlesztették. Ennek az lett a következménye, hogy –elsősorban – az ipari termelés katasztrofális szintre süllyedt, s ma már ott tartunk, hogy messze elmarad a harminc évvel ezelőttitől.
A hozzáértők szerint legalább tíz évig tartó komoly munkára lesz szükség ahhoz, hogy behozzuk ezt a több mint 30 százalékos lemaradást.
S míg mi szinte a puszta létfenntartásunkért küzdünk, az általunk harminc évvel ezelőtt kinevetett és lenézett országok (Albánia, Románia, Bulgária…), ha nem is viharzottak el mellettünk, de sok téren megelőztek bennünket.
Ígéretekből, természetesen, most sincs hiány. Az ember csak reménykedhet abban, hogy az új mezőgazdasági miniszter által említett, az eddigieknél nagyobb agrár-költségvetésből lesz valami, s a mezőgazdákra – esetleg – jobb napok várnak. Ez azonban azt jelenti, hogy Szerbia hivatalosan is visszacsúszik az agrárállamok közé, holott egykori ipari kapacitásai alapján a közepesen fejlett országok sorában volna a helye.
Az eddigi államvezetésnek sikerült bebizonyítania, hogy kevésbé alkalmas egy ország irányítására. Az új kormányfő és az államelnök utóbbi időben tett nyilatkozataiból nem nehéz arra következtetni, hogy az Európai Unió egyre távolodik tőlünk. Pontosabban, mi távolodunk tőle, pedig a fejlődésünk, illetve a gödörből való kimászásunk szempontjából égetően szükségünk van rá.
Ha nem használjuk ki ezt a – talán utolsó – lehetőséget, akkor folytatódni fog az erőltetett hátramenet.
