A jó gazda szinte minden pillanatban meg tudja mondani, hogy miből mennyivel rendelkezik, mi az az ingóság vagy ingatlan, ami szükségtelen vagy nélkülözhető, tehát szükség esetén túladhat rajta.
Az egyszerű ember az államháztartást is hasonló szervezettségűnek képzeli, s minden bizonnyal egy falusi paraszt igencsak elcsodálkozik azon, hogy az ország vezetése nem tudja hány ingatlan van a tulajdonában, s mi az, amiből esetleg pénzt lehetne csinálni. Pedig Szerbiában éppen ez a helyzet. Ugyanis senki sem tudja, hogy mikor volt a legutóbbi leltár, amikor számba vették az ország tulajdonát. Pedig a helyzet meglehetősen egyszerűnek látszik, hiszen a kilencvenes évek diktatúrája idején egyetlen tollvonással a társadalmiból állami, a tartományiból pedig szerbiai vagyont „csináltak”. Akkor a belgrádi vezetés pontosan tudta, hogy mit von a saját hatáskörébe, most pedig csak téblábol, ha arról esik szó, hogy az épületek tömkelegét nem lehet a rendeltetésének megfelelően használni, tehát vagy bérbe kell adni, vagy dobra kell verni.
Úgy tűnik, hogy ezt a kormány is belátta, s a közelmúltban államtitkári szintű, minisztériumközi munkacsoportot alakított, amelynek kizárólagos feladata lesz a helyzet teljes felmérése.
Az elmúlt hatvan évben ugyanis időnként átszervezték a minisztériumokat, s az irodistákat egyik címről a másikra költöztették. Így előállt az a helyzet, hogy amíg az egyik minisztérium irodákat bérel, a másikhoz tartozó épületek üresen állnak.
Példa erre az egykori Szövetségi Végrehajtó Tanács újbelgrádi épülete hat hektárnyi (60 000 négyzetméternyi) nettó területtel. Nem lehet használni, mert a helyiségek beosztása „nem felel meg a kor követelményeinek”. Állítólag vannak 100 négyzetméteres kabinetirodák, s ehhez tartozó 80 négyzetméteres toalettek, amelyekre ma már, legalábbis ilyen beosztásban, nincs szükség. Arról nem is szólva, hogy az egész épület szellőztetőrendszere elavult, s volt rá példa, hogy az ott dolgozók feszítővassal verték ki az ablakot, hogy némi friss levegőhöz jussanak.
A helyzet iróniája, hogy néhány évvel ezelőtt az akkori kormány bővíteni tervezte az irodák számát, mert a hatalomváltások „eredményeként” a mesterségesen felduzzasztott államapparátus nem fért el a hozzávetőleg 180 000 négyzetmétert kitevő irodákban.
Legkedvezőbb a helyzet a katonaságnál. Azt már tudják, hogy kereken 400 létesítményre semmi szükségük, csupán az eladás megy igencsak nehézkesen. A jelek szerint az a tipikus helyzet állt elő, mint a magánszemélyek adás-vételénél: aki el akarja adni, kevesli az árat, míg a vevő ugyanazt az összeget sokallja. A hadsereg vezetése elsősorban az önkormányzatokra számít, hiszen a területükön levő létesítményeket – elvileg – elsősorban ők tudnák legjobban hasznosítani. Csupán az a gond, hogy a városoknak és a községeknek nincs pénzük ilyen célra.
A másik véglethez a közvállalatok tartoznak. A Szerbiai Vasutak tulajdonában 700 000 négyzetméter hivatali helyiség és 12 000 hektár föld van, aminek semmi köze sincs a vasúti közlekedéshez, de ennek csak egy(!) százalékát adták bérbe. Hogy mekkora értékek hevernek parlagon, az is bizonyítja, hogy ez az egy százalék évente több tízmillió dinárt hoz az állam konyhájára.
Van tehát az országnak vagyona, s abból ésszerű szervezéssel hasznot is lehetne húzni, de az eddigi kormányok nem igazán siettek a megoldáskereséssel. Mintha csak Pató Pál úrtól tanultak volna gazdálkodni.
