Tulajdonképpen még a szakemberek sem lepődtek meg annak a körkérdésnek az eredményén, amelyet az Erste Bank rendelt meg egy külföldi cégtől, és a szerbiai polgárok bankszámlán történő takarékoskodására vonatkozott. A felmérésből ugyanis kiderült, hogy, habár több mint 8 milliárd euróra tehető a lakosság devizabetétjének összege, a megkérdezettek fele azt válaszolta, hogy megtakarított pénzét otthon tartja, vagyis nem szándékozik azt egyik pénzintézetre sem bízni. Pedig – európai viszonylatban – bankjaink nem fukarkodnak a kamatlábat illetően, hiszen országos átlagban a lekötött betétek után járó kamat nagyjából kétszer akkora, mint a fejlett nyugati országokban. Ennek eredményeként nem ritka vendég nálunk a német, osztrák vagy a holland betétes, hiszen hazájukban 2-3 százalék között mozog a bankok által biztosított hozadék, míg Szerbiában akár 5,50 százalékot is kaphat.
A bankszektor illetékesei egyszerűen nem tudnak napirendre térni afölött, hogy most, amikor 100 euró „kereset” is szép pénznek számít, az emberek jelentős része azt kockáztatja, hogy a pénzt szimatoló bűnözők betörjenek hozzá és „megszabadítsák” megtakarításától és egyéb értékeitől. Sőt, sajnos az sem ritkaság, főleg idősebbek esetében, hogy éppen a pénz miatt az életére törnek.
Az egyik bankember elmondása szerint vannak kevésbé bizalmatlan ügyfelek is. Volt arra példa, hogy valaki, minden bizonnyal egy ingatlan értékesítése után, nagyobb valutaösszeghez jutott, s mivel nem szerette volna felhívni magára a rosszban sántikálók figyelmét, ezért, kissé látványos módon, széfet bérelt a bankban, s ott helyezte el vagyonát. Évente kétszer-háromszor kikérte a páncélszekrényben levő „betétjét”, megszámolta a pénzt, majd visszahelyezte a rekeszbe.
Fentebb említettük, hogy hozzávetőleg 8 milliárd euróra rúg a devizabetétek összege. Ha a körkérdés adatait vesszük alapul, könnyen megeshet, hogy még legalább ennyi pénz van a szalmazsákokban, amely sem tulajdonosának, sem a nemzetgazdaságnak nem hajt hasznot.
Okkal merül fel a kérdés, hogy mi az oka ennek a bizalmatlanságnak? Nos, a szakemberek szerint ehhez jelentős mértékben hozzájárul(t) a hatalom is. Az emberek ugyanis szinte naponta olvasnak, hallanak arról, hogy az állam több száz millió, vagy akár két-három milliárd euró és dollár hitelt vesz fel külföldön, s az ország már a nagyon eladósodott államok csoportja felé közelít. Ezt a kölcsönt előbb-utóbb vissza is kell fizetni. Elsősorban az idősebbek azt kérdezik, hogy miből? A gazdaság lejtmenetben van, a kivitel csökken, újabb külföldi beruházók meglehetősen bátortalanul érkeznek. Ha tehát – vélik a borúlátók – minden kötél szakad, a kormány kénytelen lesz hozzányúlni a polgárok betétjeihez.
S ezen a ponton visszakanyarodhatunk a kilencvenes évekhez, amikor annak ellenére, hogy „az állam szavatolja a betétek biztonságát”, szőrén-szálán eltűnt több mint ötmilliárd dollár. És a kárvallottak számára az sem vigasz, hogy a majd négy évig tartó háborúk igen sokba kerültek (hiszen amint azt Raimondo Montecuccoli (1609–1680) olasz származású császári hadvezér mondta: a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz). Akik annak idején nagyobb összegű márkát bíztak valamelyik bankra, a mai napig abban reménykednek, hogy egyszer maradéktalanul hozzájutnak jogos tulajdonukhoz.
A pénzintézményeknek és a politikusoknak is tisztában kell lenniük azzal a ténnyel, hogy amíg élnek azok a korosztályok, akik a politikusok miatt (akár részben) elvesztették pénzüket, vagy megtakarításukat, inkább kockáztatják a betörők „látogatását”, semmint megismétlődjön a számukra elfelejthetetlen múlt.
S ez a banki takarékosság mellőzése nem más, mint a régi rémálom hozadéka.
