Valóssággal felháborodtak a Srbijavode közvállalatban, mert a kormány a jövő évi költségvetés tervezésénél alaposan megnyirbálta a neki támogatásként járó összeget. Eredetileg úgy volt, hogy a következő esztendőben 5,9 milliárdra számíthatnak a költségvetésből, ám a kormány az összeget 3,8 milliárdra csökkentette.
Érthető a vízgazdálkodási közvállalat vészharangszerű reagálása, hiszen a hatáskörükbe tartozó védvonalak, gátak és vízelvezető csatornák karbantartása szükségszerű, mert az áradások és az aszály, vagyis az öntözés lehetetlensége sokkal nagyobb kárral jár, mint amennyit a kormány ezen a téren megspórol.
Van azonban az éremnek másik oldala is, erről azonban az egyik vízgazdálkodási igazgatóságon sem beszélnek: a szántóföldek után fizetendő lecsapolási illeték.
Szerbiában hozzávetőleg 4,1 millió hektár mezőgazdasági terület van. A vajdasági tapasztalat szerint hektáronként átlagosan ezer dinárt kell az említett címen fizetni. Egy év alatt tehát legalább 4 milliárd dinár kerül a mezőgazdák pénztárcájából a Srbijavode, Vode Vojvodine és a Beogradvode kasszájába. Hogy mi történik ezzel a nem kevés összeggel, az adófizetők nem igazán tudnák megmondani, hiszen a tartomány területén jóval kevesebb ilyen jellegű munkálatot tapasztalhatunk, mint amennyi pénzt befizetünk.
Egyébként a fentebb jelzett területnek nagyjából negyven százaléka Vajdaságban van, tehát a lecsapolási illeték címén is a tartomány mezőgazdái ennyivel járulnak hozzá a „vizesek” költségvetésének feltöltéséhez.
Főleg az utóbbi években gyakran elhangzott a kérdés, hogy az illetékesek milyen magyarázattal szolgálnak a szóban forgó pénz behajtását illetően, hiszen az aszály okozta károkat ellensúlyozandó, a köztársasági kormány már több éve nem fizettet adót a parasztokkal. Vele ellentétben a vízgazdálkodásiak kíméletlenül behajtják a lecsapolási illetéket. Vajon mit csapolnak le, ha szárazság teszi tönkre a haszonnövényeket.
A másik sarkalatos kérdés: Vajdaság mennyit kap vissza ebből a pénzből? A terepi helyzet felületes ismeretében is elmondhatjuk, hogy Észak-Bácska területén időtlen idők óta nem épült új, nagyobb jelentőségű csatorna, s éppen ez az egyik oka annak, hogy a hozamok nem érik el az egyébként elvárható szintet.
Az illeték mellett a költségvetésből eredő támogatás növelésének szükségességét azzal (is) magyarázzák, hogy nem lehet tovább halogatni az öntözőrendszerek létrehozását, hiszen az évek múlásával egyre nagyobb összeget lehetne„kaszálni” a mezőgazdasági terményekből és az élelmiszer-ipari termékekből külföldön. Erről nem is lehet vitatkozni, csupán az a kérdés, hogy az esetleges csatornaásáson túl kik, és főleg milyen eszközökből képesek kiépíteni a rendszereket?
Kár, hogy a mindenkori kormányok Vajdaságra mint kiapadhatatlan élelmiszerforrásra tekintenek, és kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy a közös kasszából pénzt fordítsanak a síkvidéki mezőgazdaság fejlesztésére.
A három közvállalathoz beérkező pénz pedig, a vízzel együtt, jórészt olyan irányba folyik el, ahol nem sok haszon van belőle.
