Annak ellenére, hogy a választási hadjáratban az akkori ellenzék szinte hajlandó lett volna letenni a nagy esküt arra, hogy ha hatalomra kerül, kivezeti az országot a csődközeli helyzetből, amint befészkelte magát a bársonyszékbe, nem hogy ott folytatta az ország eladósítását, ahol az elődei a választási eredmények kényszerének hatása alatt abbahagyták, hanem tovább fokozta az „iramot”. Minden áron ugyanis bizonyítani kellett, hogy ők jobbak, mint a demokraták köré tömörülők, s jó előre bejelentették, hogy a nyugdíjakra már az elkövetkező esztendőre is van pénz, másrészt pedig az állami munkahelyekről mindaddig senkit sem tesznek az utcára, amíg a gazdasági válság el nem múlik.
Akárcsak az eddigi kormányok, ők is bármihez nyúltak, mindenhez nagy összegekre volt szükség, miközben a köztársasági költségvetésen akkora lyuk tátongott, hogy átfért volna rajta talán még a Himalája is. Ezért minden követ megmozgattak, hogy pénzhez jussanak, s ennek az lett az eredménye, hogy száz nap alatt több mint egymilliárd dinárral növelték az állam közadósságát.
A novemberben közzétett adatok szerint október 31-én Szerbia adóssága 16,59 milliárdra rúgott, ami az ország bruttó termelése 57,5 százalékának felel meg. A ráérők azt is kiszámították, hogy a jelenlegi kormány regnálása óta másodpercenként(!) 143, vagyis naponta több mint tízmillió euróval nőtt az adósságunk, s ebből legnagyobb tételt a kibocsátott állami eurokötvények képezték, amelyek törlesztését kilenc év múlva meg kell kezdeni.
Az új kormány hivatalának első száz napja alatt több mint egymilliárd dinárral növelte az állam közadósságát. |
Nincs azonban az a pénz, amelyet egy megfelelő szakemberekben szűkölködő kormány el ne tudna költeni, s ha ehhez hozzáadjuk a már ki tudja mióta krónikusan üres államkasszát, valamint a nagyravágyó fejlesztési terveket, akkor nem nehéz eljutni egy fix következtetésig: újabb hiteleket kell felvenni. A kérdés csupán az, hogy kitől és milyen feltételekkel? Nos, a Nagy Testvér, Oroszország, valamint Kína is hajlandóságot mutat a pénztárcája megnyitására, de abban nem sok köszönet van.
Az oroszok ugyanis kerek perec megmondták, hogy Szerbia csak akkor számíthat a vasút fejlesztésére vonatkozó nyolcszázmillió dolláros kölcsönükre, ha a kivitelezés legnagyobb részét az ő, egyébként az állam felügyelete alatt álló cégeik végzik. Hasonlóan vélekednek a kínaiak is.
Amit tehát a politikusok állítanak, hogy az újabb eladósodás alapján – majdan – történő beruházások eredményeképpen számos munkahely fog nyílni, nem más, mint porhintés, hiszen aligha valószínű, hogy akár az oroszok, akár a kínaiak mellőzni fogják a saját munkásaikat csak azért, hogy nekünk kedvezzenek.
Bárhogy is alakuljon a helyzet, Szerbiát egyre nagyobb külföldi és belföldi adósságok terhelik, s egyelőre még kilátás sincs arra, hogy valamikor is megszabadulunk a külföldtől való függőségtől.
