– Aratnánk, de nem tudunk – panaszolja –, mert sáros a föld. Nem mehetünk rá az arató-cséplővel. A napokban Hetint elkerülte az eső, és ha néhány napig még nem esik, talán betakaríthatjuk a búzát. A termésünk silány. A határ magasabb részein szépen termett a kenyérgabona, csak az a baj, hogy kevés ilyen része van a határunknak. A víz tönkre tette a kerti veteményeket is, nem lesz paradicsom, és nem lesz gyümölcs sem. Ez utóbbi nem annyira a víz miatt, hanem azért, mert virágzáskor hideg volt, nem repültek a méhek, a rovarok.
Mások is panaszkodnak. A Karanović családnak nincsen földje, kerteket bérelnek, abból tengetik életüket. Tizenkét évvel ezelőtt Bihaćról költöztek Hetinbe. Megvettek egy házat a főutcán, rendbe tették. És az udvart is. Látszik, hogy szeretik a szépet, a rendezettet. Ottjártunkkor dohányt fűztek éppen. Stevo, Danica és fiuk, Srđan. A másik fiuk, Radovan leesett a létráról, és megsérült a lába, ezért nincs velük a munkában. Kis géppel fűzik a szép, nagy leveleket, majd a színbe akasztják, hogy megszáradjon. Innen a padlásra kerül, a padlásról pedig…
– A padlásról, miután mind megszáradt, és miután bálázzuk, Palánkára viszik. Ezúttal a palánkai dohánygyárral kötöttünk szerződést – mondja a házigazda. – Öt-hat éve termesztünk dohányt, eddig a zentai gyárnak adtuk át. Most a palánkainak, mert úgy tűnt, hogy jobb feltételeket kínáltak.
– Mennyi dohányuk van?
– Kerteket bérlünk. Negyven ár dohányt ültettünk, de van paprikánk is, meg tök, uborka. Csak az a baj, hogy a bérelt kertjeink felében az eső tönkretette a termést. A dohányt szerencsére nem érte nagy kár, mert abban a kertben, ahova ültettük, nem volt víz. Ebből a dohányból, amit most lát, körülbelül háromszáz kilogramm száraz levél lesz, de még lesz két szüret, ha az Isten is úgy akarja.
– Ez azt jelenti, hogy tíz árról csaknem egy tonna dohányt adnak majd át?
– Kevesebbet, mert a második és a harmadik szüret termése már kevesebb lesz, mint a mostani. A levelek minősége azonban jobb lesz, tehát, amit a mennyiségen veszítünk, visszakapjuk a minőségben.
– Jól fizet a palánkai gyár?
– Az első osztályú dohány kilogrammja két euró, a másodosztályú 1 euró 70 eurócent, a harmadosztályú pedig 1 euró 40 eurócent. Miután összeadom a költségeket, és azt kivonom a bevételből, marad egy kevéske pénz. Az idén különösen jól jön, ugyanis Srđan ősszel egyetemre indul, történelmet tanul majd Újvidéken.
– Itt, Hetinben mennyiért lehet kertet bérelni?
– Tíz árat egy évre három ezer dinárért.
– Géppel fűzik a dohányt. Valamikor ezt kézzel csinálták, dohányfűző tűvel.
– Igen, de így gyorsabban és olcsóbban elvégezzük a munkát. Nem kell napszámosokat alkalmaznunk, elvégezzük mi magunk a fűzést. Különben jómagam is napszámos vagyok, foglalkozunk ugyan kertészkedéssel, de emellett még eljárok a faluba napszámba is, hogy megélhessünk.
Amikor tizenöt évvel ezelőtt Hetinbe tévedtem, a takarmánytök volt a menő. Csíszárékkal készítettem akkor riportot. Közben ropogtattuk a finom, pörkölt, héj nélküli tökmagot. Csíszárék ma több száz hektár földön gazdálkodnak, mesélik a faluban. A két fiú, Vilmos és Tibor gazdálkodik. Tibor inkább a gépeket kezeli, több újítást is végzett rajtuk.
– Az újságnak nem nyilatkozunk – utasított vissza Tibor. – Megihatunk egy kávét, vagy egy sört, de csak ennyi.
Megköszöntem. A faluban elmondták, hogy ők a legnagyobb termelők, nagygazdák. De nem is ez volt számomra az érdekes, ugyanis manapság minden faluban van két-három nagygazda, akinek akkora gépparkja van, hogy több száz hektár földet is művelhet, hanem az, amit termelnek. Óriási területen mustármagot, meg fűmagot, és természetesen tökmagot is.
Reggeltől estig dolgoznak. Fiatalok, bírják.
– Az elmúlt öt év alatt egyetlen egy középiskolát végzett fiatal költözött el innen – mondja Mihajlo Grujić, a helyi közösség elnöke, és egyben a helyi postás is. Heggesztőként Újvidéken kapott munkát egy magánvállalatban. A többiek mind itthon maradtak, szüleik, nagyszüleik földjét művelik. Egyébként Hetin lakosságának hatvanöt százaléka idős, már nemigen tud dolgozni a mezőn.
Végül elmondhatjuk még, hogy a hetini szövetkezetet nem privatizálták. Csaknem nyolcszáz hektár földje volt, de az állami földeket vissza kellett adniuk, így körülbelül négyszáz hektár maradt. A dolgozók száma is ötvenről huszonötre csökkent, de senkit sem bocsátottak el, volt aki nyugdíjba vonult, mások maguk mondotak fel, jobb megélhetés után nézve.
A postástól még megkérdezem, hány földművesnyugdíjas van a faluban. Hatvankettő, válaszolja, és azt is hozzáteszi, hogy a legkisebb mezőgazdasági nyugdíj 5200 dinár, a legmagasabb pedig alig haladja meg a 8000 dinárt. És ezt is két részben kapják.
A fiatalok számára nem csábító összegek ezek, de ők még nem gondolnak a nyugdíjra…
