Amikor 2020. augusztus 7-én felköszöntöttelek nyolcvanadik születésnapodon svédországi otthonodban, Te – hazagondolva – említetted, miszerint határozottan emlékszel arra, hogy Verbászon főministránsként válogathattál a kisiskolás gyerekek közül, s néha engem is bevettél a kisministránsok közé, de azt nem annyira miattam tetted, hanem inkább a nővéremnek szerettél volna ezzel kedveskedni.
Igen, de ennek a gesztusodnak mára írásos nyoma is van. Nem tudom, emlékszel-e, egyik legutóbbi könyved, a YU-HU-RAP megjelenésekor ezt dedikáltad, csupa nagybetűs, szálkás kézírásoddal: „GYŐZŐNEK, AKI VELEM EGYÜTT SZOLGÁLTA AZ URAT VERBÁSZON, NAGY SZERETETTEL: Domi.”
– Aztán meg – magyaráztad – valahogy számodra gyorsan lett belőlem folyóirat- szerkesztő, majd kiadóvezető, kéziratokat is kértél, szerződtünk, majd könyveimet jelentetted meg, olvastam a Hídban, versben szólítottál föl, fejezzem már be a nyersen és meggondolatlanul kezedbe adott Allegro című versciklusom. – De én abból – folytattad – már csak valami olyasmikre emlékszem: „…szépek az ütőhangszerek, a gumibotok, bikacsökök és bokszerek…, tehát szépek az ütőhangszerek…, meg vérre szoktattak, meg arra, hogy üljek, mikor a bajok összegyűlnek…” Viszont, kérdezem, te, miért nem folytatod regényed a 41–44-es eseményekről, amelyet apám is nagy érdeklődéssel olvasott, lévén verbászi munkásemberként ő is mindennek a részese volt?
Mondod: föladtad a leckét a kanizsai írótáborosoknak egyik verssorom parafrazeálásából kiindulva, miszerint: „…itt öröktől fogva valakit otthon hazavárnak…”, tehát, mi az otthon, s mi a haza számunkra? És én erről ma mit mondhatnék? Ami az otthont illeti: értelmezzem az államban vagy az országban, birodalomban? Ahol születtél, élsz, ma is alszol, ébredsz, eszel, írsz, festesz, zenélsz, szerkesztesz, egyszóval, ahol lélegzel, létezel. Persze ez sem biztos! Emlékszem, hosszasan beszélgettünk, s olyasmiket is mondtál: ha jól belegondolsz, otthon érezted magad nemcsak Újvidéken a Symposionok mindenkori szerkesztőségeiben, a rádió Dimitrijević-zenekarában, a Forumban, de Pesten, Kolozsvárott, Pécsett, Zágrábban, az Adria szállodáiban, de már inkább csak „otthonosan”, például a frankfurti és a lipcsei könyvvásáron vagy éppenséggel ott, ahol most élsz, Grönskara faluban.
– Tehát otthon vagyok mindenütt, ahol szót érthetek az emberekkel, ahol együttérzek velük, örülök vagy bánkódok velük, akár töredezett, dadogós nyelven is, vagy éppen a zene nyelvén, otthonosan pedig ahol muszáj, teniszezni, festegetni, s nem verselni. A „Haza” viszont már sokkal bonyolultabb fogalom: pontosabban, emlékszem: haza a családunkhoz jártunk, a gyerekeinkhez, unokáinkhoz, de ahogy egyszer a stiliszta Szeli István professzort hallgatva mondta: a „Haza” veszélyes szó, mert főnévi értelemben több az országnál, államnál, birodalomnál. Csak kivételes, mondjuk ki, csak fennköltebb, ünnepibb alkalmakkor használjuk, s ne koptassuk fölöslegesen!
– Domi, gondolataidat lejegyeztem és – engedelmeddel – tolmácsolom is a Kanizsai Írótábor idei tanácskozásán.
– Nem nagy örömmel, ám legyen… Szevasz! Ja, Thea is kiabál a konyhából, ő is üdvözöl.
Most viszont már én kényszerülök itt, Feketicsen a temetőben urnádra vetve tekintetem, kimondani: Szevasz, nyugodjál békében! Béke poraidra!
Olvasni, értelmezni verseidet és idézni őket még sokáig fogjuk, fogják az utánunk jövő nemzedékek is!
Nyitókép: Domonkos István szerződést ír alá a Forum Könyvkiadóban 1986-ban. Mellette e szöveg írója, Maurits Ferenc, Fehér Kálmán és Böndör Pál (Fotó: Ifjú Gábor)
