E szöveg értelme meggyőzni az olvasókat arról, hogy a legnagyobb példányszámú szerb írót olvasták… Arra szeretnék rámutatni, hogy a mi irodalmunk a meglepetésekből él. (Ámbár az ilyen meggyőzés inkább hasonlít a zsaroláshoz.)
Kiindulópontom a kedvenc gyerekkori könyvem, amelyben benne volt mindaz, ami egy tízéves fiú számára fontos: a rettenthetetlen hős, a titokzatos helyek és a misztikus múlt… És egy adag erotika. De ott voltak a németek is mint ellenségek. Akkoriban ők annyira veszedelmesek voltak, hogy alig vártam egy új háború kezdetét, hogy végezzek a közvetlen szomszéddal, Katica nénivel, aki német volt. Egyébiránt a katolikus karácsony vagy húsvét idején a húgomnak és nekem egy nagy tányér süteményt hozott. Mi pedig meggyőződésből lopkodtuk kertjéből a málnát, a meggyet és a cseresznyét, ám most, ilyen távlatból látom, hogy a gyümölcsök miattunk voltak a kertben. A nénit megmentette végül a barátom, aki egy évvel volt nálam idősebb, így épp ennyivel bölcsebb is. Elmagyarázta, hogy nem kellene megölnöm Katica nénit. A barátom 1955-ben született. Most látom, késett a megszületésével: talán elmagyarázhatta volna az új, háború utáni hatalomnak is, bizonyára hallgattak volna rá, hogy a nőknek és a gyerekeknek nem a Knićanin melletti munkatáborban van a helyük… (Azok az asszonyok németek voltak.) Csakhogy erről néhány éve szereztem tudomást – Ivan Ivanji és Várady Tibor könyveiből… A múltat nem lehet megváltoztatni.
Azonban térjünk csak vissza a gyerekkori kedvenc könyvhöz. Emlékeim szerint tíz év körüli lehettem. Tudom, hogy megtiltották az olvasását, még amikor a tanítónő foglalkozott velem. A könyv címe A komitácsi barlang (Komitska pećina), a szerző neve pedig szokványos: Mitar Milošević.
Hatalmas volt akkor a világ. Titel pedig a legtávolabbi helynek számított: Sajkáslakból jártunk kirándulni Titelbe. Egész napos kirándulás volt. Meg is jegyeztem egy levelekkel borított emeletes házat – valószínűleg a borostyán nőtte be… Még mindig hiszem, hogy onnan valami titkos alagút vezetett a Titeli-fennsíkig. És emlékszem az ismeretlen harcos emlékművére is Titel központjában. (Noha én tudtam, ki az a harcos.) Partizán, kezében puska –rohamra készen – ő volt Sava Kovačević. (Hiszen ki más lehetett volna?) Még a barátomnak is felfedtem, hogy Sava Kovačević lehetett volna Tito, ha nem leli halálát. A Sava Kovačević-emlékmű eszmei alkotója épp azt a pillanatot ragadta meg, mielőtt a hőst eltalálja egy golyó, miközben rohamra indul a németek ellen…
(Manapság más emlékművet emelnék: az ismeretlen hősnek gyeplőt adnék a kezébe, valamint az eke és a ló mögé állítanám, amelyik az ekét húzza. A parasztembernek állított emlékmű lenne. Ámde belátják, ugye, hogy olcsóbb a puska kivitelezése, mint kifaragni az ekét és a lovat… És a barázdát. Amúgy meg az egész emlékmű ötlete nem tőlem való.)
A másik irányban Vilovo felé mentünk. De ott csak a határ vonaláig: amikor a stafétát vittük. Számunkra Újvidék még nem létezett.
A Titeli-fennsík ama pillanatokban maga volt a végtelenség, a Duna pedig a világ másik vége.
Ámde hagyjuk most a földrajzot és a világ felfedezését. Megkísérlem meggyőzni az olvasókat, hogy olvasták Mitar Miloševićet. Elvégre ez egy irodalomkritikus írása, a zsarolás elemeivel…
Mitar Milošević A komitácsi barlang (Komitska pećina) mellett még nagyon sok regényt írt. Kétségtelenül ő volt az egyik legnagyobb példányszámú író. Regényeit, például a Lun, az éjfél királya (Lun, kralj ponoći), Frederic Ashton álnéven írta. Ám nem ez volt az egyetlen álnév, amelyet használt. A Jugoszláv írók lexikona IV. kötetéből, M–NJ, Újvidék, 1997., megtudjuk, hősünk milyen további álneveken írt: Novak Tatar, Miloš Nenadić, Morris Baskill, Roger Duncan és George Brown. Megközelítő számlálás szerint legalább száz regényt írt. A Mitar Mitrović szócikk szerzője Nada Milinkov.
Mitar Miloševićre az újabb időkben Milorad Grujić hívta fel a figyelmet, Emlékezem... (Sećam se...) című, 2021-ben Újvidéken megjelent könyvében.
Mellesleg nem vagyok biztos abban, Mitar Milošević melyik évben született: 1924-ben vagy 1925-ben. Elhunyt 1995-ben. A partizánok soraiban volt 1941. július 13-tól. Korán nyugdíjazták. Újvidéken és Crna Gorában élt. Májustól szeptemberig Crna Gorában – de ott egyáltalán nem ír. Kizárólag Újvidéken alkot.
Lassan be is fejezném a szöveget. Milorad Grujić elmeséli, amit Sava Kovačević haláláról hallott Mitar Miloševićtól. Ezek félelmetes mondatok!
Sava Kovačević hadosztálya a Sutjeskán akkor (azaz 1943. június 13-áról van szó) hétszáz harcképes katonából és kétezer sebesültből állt. (Ezek a szerzőnk szavai: jómagam négyezer sebesültről is találtam adatot.) A parancsnokság utasításba adta, hogy az áttörést végre kell hajtani, a sebesülteket meg kell menteni.
Kezdettől fogva világos volt, hogy a sebesülteket nem lehet megmenteni, hanem „a németek kényének-kedvének kiszolgáltatva ott kell hagyni őket”.
Megerősítette ezt Mitar Milošević színtiszta matematikával: egyetlen sebesült hordozásához tizenkét katonára van szükség. (Három váltásban négy katona, ez a minimum.) Ami azt jelenti, 24.000 harcképes katona hiányzott!
Nem volt hősi roham, se nóta, se harcos jelszavak... Semmilyen áttörés nem volt. Viszont most nem árulnék el többet – várja Önöket Grujić könyve. Az egyetlen pontos adat, hogy Sava Kovačevićet valami eltévedt puskagolyó találta el – amennyiben a puskagolyó egyáltalán eltévedhet.
Ez a puskagolyó beletalált a tízéves fiú emlékeibe is, aki nem tudta időben elrejteni Sava Kovačevićet egy biztonságos helyre – a komitácsi barlangba.
Vujicsics Marietta fordítása
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay.com
