3. rész
Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza.
Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban április 23-ától május 16-áig látogatható. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok és azok a rajzok is szerepelnek, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.
A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.
Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt.
Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentetett meg. Ebből közlünk részleteket:
„A nagyobb gyerekek már jártak iskolába, nekem viszont nagyon lassan telt az idő. Abban az időben egészen más volt az élményvilágunk, mint a mai gyerekeké. Még csak a század elején, a tízes években voltunk. Rádió, tévé, villanyvilágítás, hűtőszekrény és más villamosított eszközök még nagyon távol voltak a petróleumlámpásos világtól. Autók helyett fogatok jártak, az üzemanyag zab volt és kukorica. Lármás motorkerékpárok helyett paripák nyerítettek a hátukon rátarti legényekkel. Nem a gépkocsik benzingőze rontotta a levegőt, hanem a szekerek keverték fel a port.
A ház, amelyben laktunk – később Nyáry Tamás-féle vendéglőnek nevezték – egészen közel volt a vasúthoz. Első élményeim közé tartoztak a gőzmozdonyok. A nép vasbikának, kávédarálónak nevezte őket. Kis masinák voltak ezek, hosszú kéménnyel, amely nagy dohogással ontotta a füstöt. Naponta öt-hat szerelvény ment el, többnyire tehervagonokkal; némelyike tömve katonákkal, akik énekeltek vagy szomorkodtak: vitte őket a fekete vonat a bizonytalanság felé. Gépkocsit alig egyszer-kétszer hallottunk, mert mire a nép kirohant az út menti házakból, már csak egy nagy porfelhő volt látható. Repülőgépet is láttunk egyet a háború alatt – ámulva nézte mindenki az eget. Nem úgy zúgott, mint a maiak, hanem valami kerepelő hangja volt, hasonló, mint a szomszédok nagyrostájának, amikor a babot szelelték. […] Nyaranként a cséplőgép kivontatása volt a legnagyobb esemény a határban. Ott zajlott az egész gyereksereg a zakatoló masina körül, az elhaladó fogatos kocsisok nagy mérgére. Még bosszankodtak is a bakon szorongatva az ostornyelet:
– Hunnan a fenébül ennyi gyerök, mikor majd mindönki oda van a háborúban… Anyátok vágott vóna agyon.”
Oromi tartózkodásuk idején az édesanya gyerekeit télen szobafogságban tartotta. Ha elment otthonról, bezárta őket. Nemcsak akkor, amikor a városba ment áruért, hanem akkor is, amikor a szomszédba ment beszélgetni. A kisfiú a szomszédolás ideje alatt többször is kitörte az ablaküveg fiókját, hogy kijusson a szobából, és hazahívja édesanyját. Ezért rendszeresen verést kapott.
„A nyarakat szerettem, de a teleket nem. Télen mindig szobafogságra voltunk kényszerítve. Anyám túlságosan félt, hogy valami bajunk esik, és a tanyavilágban nem volt orvos… [. . .] A mama időnként fuvarost fogadott. Az öreg Zsámbokit kérte meg, hogy kocsizzon be a városba portékáért. Így, akár tél volt, akár nyár, mi ilyenkor szobafogságra voltunk ítélve: a gyerekeket be kellett zárni, mert közel volt a vasút, nehogy valami baj érjen bennünket.”
Az iskolát, amit nagyon várt, Oromon kezdte 1917-ben. A tanítónőt már ismerte, mert gyakran megfordult üzletükben. Mivel akkorra tudott írni és olvasni, a másodikosok közé ültette az osztatlan tagozatú osztályban.
(Folytatjuk)
Nyitókép: Nyáry Tamás ma is álló, vasút melletti háza Oromon, amelyben Almási Gábor kisgyermekként öt évig élt testvérével és édesanyjával (Fotó: Pósa Mária)
