A mezőgazdasági főfelügyelőség a mladenovaci Damjanović húsfeldolgozó raktárában 864 kilogramm illegálisan behozott, portugál nyelvű címkével ellátott csirkehúst talált. A hús valószínűleg Brazíliából érkezett Vranje irányából, vagyis Szerbia déli határa felől, ahonnan a föltételezések szerint az országba titkos utakon bekerült baromfihús nagyobbik része származik. Az 1 tonna alatti mennyiség nyilvánvalóan csak a jéghegy csúcsa még a mladenovaci fogás tekintetében is, hiszen 20 tonnáról beszél a fáma. A fennmaradó 19 tonna tehát szőrén-szálán eltűnt. Azaz, nem nehéz kitalálni: a fogyasztók asztalán végezte vagy fogja végezni. Országos szinten pedig minden bizonnyal nem tizenkilenc az egyhez lehet a földerített esetek aránya, hanem ettől is sokkal rosszabb.
Természetesen itt szervezett, nagyban utazó csempészek ténykedéséről lehet szó, hiszen egyértelmű, hogy Dél-Amerikából a több tonna csirkehúst csakis hajón lehetett a másik kontinensre átszállítani. Rade Škorić, a Szerbiai Baromfitenyésztők Egyesületének az elnöke elmondta, hogy Szerbiában „kicsi a felvásárlói piac, s nagy a termelői kínálat”. Ebből a kijelentésből az is kiderül, hogy a baromfitenyésztők a szerbiai piacra vannak utalva, vagyis a kivitel elenyésző arányú, miközben a belföldi piacon való érvényesülésüket megnehezíti az illegális baromfihús-behozatal és -árusítás. Az utóbbiban, egyes csirketenyésztők is kiveszik a részüket. E tények alapján kézenfekvő, hogy mi volna a válságból való kilábalás útja: a tenyésztőknek-földolgozóknak és az államnak egyrészt meg kellene találniuk a módját, hogy miként növeljék meg a szerbiai csirkehúskivitelt, másrészt arra is fokozott figyelmet kellene fordítaniuk, hogy a szürkegazdaság visszaszorításával végre rendet teremtsenek a szerbiai piacon.
A nagytermelőket előnyös pozícióhoz juttatják a kicsik kárára
A rendteremtés egyik legfontosabb eszköze a törvényalkotás. Itt már kilóg a lóláb: a jelenlegi jogi szabályozás ugyanis kilátástalan helyzetbe kényszeríti azokat a családi gazdaságokat, amelyek a baromfitenyésztésre szeretnék alapozni megélhetésüket. Ez pedig azt jelenti, amint az a sokak által nem létezőnek mondott, állami eszközökkel pártfogolt jelenlegi szerbiai mezőgazdasági stratégiára általában jellemző, hogy a nagytermelőket a kíméletlen piaci versenyben előnyös pozícióhoz juttatják a kistermelő családi gazdaságok kárára.
Csirkefarm a településtől 3 kilométeres távolságban
Egy szemléletes példával világíthatnánk meg, hogy miről is van szó. Az eset tavaly év végén történt, a topolyai Topiko csirkevágóhidat megvásárló szlovén cég, a Perutnina a modern európai követelmények szerint felújítandó vágóhídja számára csirketényésztőket keresett a baromfitenyésztés terén komoly hagyományokkal büszkélkedő kishegyesi községben. Amint arra számítani is lehetett, nagy volt az érdekélődés, a tömegesen megjelentek azonban csalódottan távoztak, annak ellenére, hogy a Perutnina kiváló föltételekkel kínálta föl a hosszú távú szerződéskötés lehetőségét. Egy jogi rendelet volt a csalódásuk oka, a Perutnina ugyanis kicsiben nem dolgozik, legkevesebb 3500 csirke tenyésztésére köthető vele szerződés, s ekkora számú baromfi a törvény szerint kizárólag csirkefarmként bejegyzett objektumokban tenyészthető. (Településen belül, magángazdaság formájában engedélyezett tenyésztéssel, maximum 1200 baromfi nevelhető.) Csirkefarm viszont az érvényben lévő törvény szerint csakis a településtől 3 kilométeres távolságban létesíthető. Innentől kezdve pedig már egyértelmű a helyzet a működtetéshez szükséges infrastruktúra – áram, gáz, csatornahálózat – kitelepítése akkora költség, hogy ebbe a saját szakállára, de még hitelfölvétellel sem vághat bele egyetlen felelősen gondolkodó családi vállalkozás sem. Csak a nagygazdaságok.
