A napokban elhatároztam, hogy a virágok királynőjéről, az amarilliszről írok.
Régen történt, még kislány koromban, hogy a nagymama kapott valakitől egy gyönyörű amarilliszhagymát. Elültette, annak rendje módja szerint, félig a földbe süllyesztve, a másik felét a föld felszínén hagyta. Gyermekként arra gondoltam, hogy ez volt a leghanyagabb munka, amit nagyanya az utóbbi időben végzett, ki látott már hagymát félig elültetve. De nem szóltam, mert tudtam, bizonyára ezt is ott tanulta, ahol nagylány korában szolgált. A városban – annál a híres virágkertésznél.
– Kislányom, erre nagyon vigyázni kell, mert ez a virág a fenséges és legtisztább szeretet szimbóluma – mondta határozottan.
Számomra pedig a mai napig is az amarillisz a nagymama megtestesítőjévé vált. Azé az asszonyé, aki önzetlen szeretetével halmozott el bennünket, unokákat. Egy személyben volt barátunk, nevelőnk, tanítónk. Tőle tanultam azt is, hogy a családi veszedelemhez két személy kell. Ha az egyik kiabál, a másik hallgat, nem viszonozza, ilyenkor a békülés is gyorsabban megy. Azt mondta:
– Ne feküdj le este, ha napközben a férjeddel összevesztél, mert nem fogsz aludni, másnap meg haragsan ébredsz. Nem jó haragosnak lenni, mert ha a haragra ásik harag is rakódik, durcás emberré válsz. A durcás, állandóan kritizáló embereket pedig nem szeretik. Mosolyogni kell, még ha nehezedre esik, akkor is.
Ezt nem mindig sikerült betartanom, de a nagymama és az amarillisz ezekre a bölcsességekre emlékeztetnek, ahogyan azt másképpen, tudományosan mondják, asszociálnak.
Nagy becsben tartottuk e nemes növényt. Emlékszem, a nagymama öccsét Balázsnak hívták, s mikor névnapján felköszöntötte a család, nagyanya már másnap előkereste a kamra sarkából az alvó, levél és locsolás nélkül teleltetett hagymát. Megöntöztük langyos vízzel, ha úgy láttuk jónak, hogy a földjét ki kell cserélni, kicseréltük. Ezután újságpapírból tölcsért készítettünk, majd felülről a hagymára húztuk, hogy ne érje fény. Néhány hét múlva előbújt a vastag száron fejlődő bimbó. Nemritkán több szár is megjelent, két, három vagy négy tölcsért hordozva. Felségesen szép virág. Csak ekkor volt szabd levenni a papírtölcsért (vigyázat, nem műanyag zacskót!), és ablakba tenni a növényt. Az ablakokat február végére illett szép tisztára mosni, mert a szomszédság megállt megcsodálni a virágokat. Manapság már több színben is vásárolható amarillisz. Nekünk fehér alapon vékony piros csíkozott volt az első, a „családi példány”, de később a férjem megajándékozott egy bordó színűvel, a szomszéd Mariska nénitől pedig igazi égőpirosat kaptam. Ha korán ránk köszöntött a húsvét, nagyon ünnepélyes volt a kis ablakunk. A nagymamára visszaemlékezve még csak annyit, hogy amikor férjhez mentem, gazdagon megajándékozott, de a legszebb ajándéka talán az volt, amikor az ajtóban búcsúzkodtunk, mindenkiben bennrekedt a szó, felkapta a nagyasztalról az éppen számomra odakészített virágot, majd annyit mondott:
– Az első anyavirág volt ez, húsz évvel ezelőtt kaptam, most őrizd és nevelgesd tovább te.
Ettől szebb nászajándékot nem is kaphattam volna. Mái napig is megvan. Sokan úgy tartják, hogy csak néhány évig tarthatjuk, majd elpusztul. A férjemtől kapott hibrid hagyma egy idő után kezdett sorvadni, és a virágzással is leállt. A nagymama példányai még mindig szépek, az anya is, és a gyermekei is, az azóta sarjadt kicsinyek.
A szakirodalomban nemrég azt olvastam, hogy legújabban lovagcsillagnak nevezik. Ettől szebb nevet nem is adhattak volna neki.
