Közismert teória, hogy a világgazdaság ciklikussága 8-10 évente produkál válságot. A törvényszerűség nem minden esetben mutat szabályos ritmust. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy ne lennének ciklikus ingadozások a gazdaságban. Más, nem gazdasági jellegű folyamatok azonban torzíthatják, csökkenthetik, vagy éppen felerősíthetik a hatásokat a ciklusokon belül. Így 2020-tól kezdődően nem a pénzügyek, hanem a pandémia és a háború voltak azok a kiváltó tényezők, amik az éppen aktuális gazdasági válságot okozták. A globalizáció kialakította a kölcsönös függés állapotát, a termelési és értékláncok pedig zsineggel összekötözött kártyavárszerű építménnyé tették a világgazdaságot. Ezért van az, hogy a különböző válságok egyre szélesebb körre, egyre több országra terjednek ki. A február 24-én kirobbant háború okozta gazdasági hatások, illetve azok mértéke még messze nem ismert. Ez sajnos aggodalomra ad okot.
A USA-ból indult a 2008–2009-es, világméretű pénzügyi és gazdasági válság, majd világszerte éreztette hatását. Valójában a ciklikus mozgások alapján jönnie kellett volna egy újabb válságnak 2020 környékén, de a pandémia elhomályosította a valóságot. Ezért a 2020. évi válság kiváltó oka kétségtelenül a koronavírus-járvány, illetve a következtében elrendelt lezárások voltak. Meg kell azonban jegyezni, hogy 2019-re már jelentősen mérséklődött a világgazdaság és a világkereskedelem növekedési üteme. A globális értékláncok akadozása, az egészségügyi kiadások növekedése, az adóbevételek csökkenése, az infláció növekedése és a munkanélküliség növekedése voltak a „betegség első tünetei”.
SÚLYPONTELTOLÓDÁSOK
Azt hihetnénk, hogy az energiaválságot is a Moszkva és Kijev közötti ellentétek okozzák. Valójában az energiaválság már 2020-ban elkezdődött, az infláció is bontogatni kezdte szárnyait. A február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború erőteljesen megnövelte az előtte is észlelhető hatásokat. A folyamat akár egy újabb, a 2008-astól is mélyebb világgazdasági válságot is előidézhet. Az energiaválság pedig a jelek szerint sajnos élelmiszerválsággal párosulhat.
Tartósan magas inflációra, valamint a korábban vártnál alacsonyabb növekedésre kell számítanunk. A termelési és szállítási értékláncok rövidülését is borítékolni lehet.
Sokat olvashatunk arról, hogy a még mindig időszerű világgazdasági válság felgyorsítja a változásokat, és a gazdasági súlypontok jelentős eltolódásával kell számolni. A politikai fejlemények, a természeti katasztrófák és a klímaváltozás mind olyan tényezők, melyeket nem lehet nagy pontossággal modellezni. Csak az biztos, hogy minden bizonytalan.
A súlyponteltolódások kiszámíthatatlanok, és további komoly geopolitikai és stratégiai ellentétekhez és összetűzésekhez vezetnek. A piacok már hagyományosan domináns szereplői nem könnyen adják át helyüket az egykori második és harmadik világ országainak.
KÉT PONT KÖZÖTT, „FÉLÚTON”
Amikor félúton vagyunk valahonnan valahová, akkor mindig azt is érdemes megnézni, hogy hova tartunk. Úgy lehet ugyanis félúton lenni, hogy egyik irányba az arcunkat, a másikba a hátunkat mutatjuk. Amikor pedig teszünk egy lépést, már nem mondhatjuk, hogy félúton vagyunk, mert az egyik ponttól távolodunk, a másikhoz közelítünk.
Korábban megszokhattuk, hogy országunk gazdasági és ugyanakkor politikai irányvonalában egyszerre van jelen a keleti és a nyugati reláció fontossága. Az emberek, de a politikai csoportosulások is egyaránt eltérően ítélték meg Oroszország gazdasági-politikai jelenlétének a kívánatos mértékét. A szerb–orosz kapcsolatokat korábban nem tartották az európai integrációval összeegyeztethetetlennek. Hangzatos szlogenek is születtek abban a stílusban, hogy „EU is, Oroszország is”. Valójában talán még Moszkvának érdeke lehetett, hogy Szerbia EU-tagországgá váljék, hiszen azzal csak eggyel több „baráti országgal” számolhatott volna az Európai Unióban. A sokat hangoztatott szerb–orosz testvériségnek azonban rengeteg aspektusa létezik. A pánszláv testvériségen alapuló ragaszkodás azonban nem minden esetben elég ahhoz, hogy a gazdasági együttműködés is sikeres lehessen. A klasszikus gazdasági-reálpolitikai megfontolásokon alapuló együttműködést szinte sosem lehetett a gazdasági kérdésektől elválasztani. Országunk egyfajta energetikai függőségben van Oroszországtól.
2008-at követően a retorikában az európai integráció vált a stratégiai külpolitikai céllá, de az Oroszországhoz fűződő, tradicionális kapcsolata szintén fennmaradt. Ez azonban sok esetben a nyugati partnerek rosszallását is kiváltja. A külpolitikai fejlemények a jövőben még jobban leszűkíthetik a jelenlegi vezető garnitúra mozgásterét.
Amikor az EU 2014-ben a Krím annektálására reagálva szankciókat és korlátozó intézkedéseket vezetett be Oroszország ellen, arra Putyinék is hasonló intézkedésekkel válaszoltak. Akkor is sokan gondolták, hogy nem tartható fenn mindkét irányban a jó viszony. A fejleményekre sokan Szerbia egyfajta esélyeként tekintettek. Végül sikerült is mindkét féllel megtartani jó kapcsolatainkat. Kérdés azonban, hogy a jövőben egy ilyen állapot meddig lesz fenntartható.
