Hosszú ideig valóban stabilak voltak az árak Szerbiában, de az inflációtól azért mindig is féltünk egy kicsit. Az idősebbek emlékezetében még élnek a kilencvenes évek elejéről a keserű tapasztalatok, amikor a hiperinfláció példátlan módon nehezítette meg az életet. Bizonyos termékek és szolgáltatások esetében pedig mindig voltak, és lesznek is oszcillációk. Így aztán azok, akik ezeket vásárolták, mindig megkérdőjelezték a pénzromlással kapcsolatos hivatalos statisztikákat. Az volt ugyanis az érzésük, hogy sokkal nagyobb az infláció, mint amennyit kimutattak, és az ő szempontjukból ez talán még igaz is volt, ha az áruknak és szolgáltatásoknak csak az általuk felhasznált szegmensét vettük alapul.
Nem jelent tehát újdonságot az, hogy az inflációs mutatók racionalitását vagy életszerűségét kritikai hangokkal illetik. Az üzleteket járva, és a különböző szolgáltatások igénybevételekor bizony sokszor nem látjuk mindig visszaigazoltnak a kimutatott árváltozások mértékét.
De vajon a hivatalosan kimutatott infláció valóban tükrözi a pénzromlás átlagos mértékét, vagy valóban fenntartásokkal kell viszonyulni a számadatokhoz? Azt ugyan nem feltételezhetjük, hogy manipulálnak vele, hiszen előre meghatározott módszertan alapján történnek a számítások.
A mérési módszertanok egyébként országonként változnak. A nemzeti statisztikai hivatalok különböző árindexeket használnak, másfajta fogyasztói kosarakat határoznak meg. Időnként ugyan felülvizsgálják a benne lévő elemeket, esetleg átsúlyozzák, vagy kiveszik, illetve ki is cserélik. De mindenkinek más a maga személyes fogyasztói kosara. Egy nyugdíjas pl. nem ugyanolyan termékeket vásárol, mint egy fiatal, de nemcsak kortól, hanem sok mindentől függnek a vásárlási szokásaink, és úgy általában a szükségleteink.
MIT MUTATNAK A MUTATÓK?
A különböző gazdasági mutatók között nem mindig könnyű eligazodni, még akkor sem, ha valaki tisztában van vele, hogy mit jelentenek, hogyan kell értelmezni a számokat. Az infláció meghatározása – akárcsak más mutatószámok kiszámolásának módszertana – folyamatosan változik. Nincs azonban olyan módszer, amit tökéletesnek nevezhetnénk.
A klasszikus közgazdaságtan az inflációt a gazdaságon belüli pénzkínálat mesterséges növeléseként határozta meg. A pénzromlást tisztán monetáris jelenségként, a pénzkínálat bővülésének következményeként írták le. Ha több pénz kerül forgalomba, kevesebbet fog érni – valahogy így egyszerűsítették le.
A modern közgazdaságtan viszont az inflációt a gazdasági folyamatok természetes velejárójaként határozza meg. Az áruk, a nyersanyagok árának, valamint a szolgáltatások díjának tartós emelkedéseként, ami valójában csak az árváltozások egyfajta megjelenési formája. A szakirodalom kedvelt példája az infláció mérésének nehézségeire, hogy félrevezetők lehetnek az egyszeri sokkok. Ennek tipikus példája az energia árának változása.
NEM VAGYUNK EGYFORMÁK
A különböző országok inflációs mutatószámait valójában nem lehet összehasonlítani, illetve, ha ezt mégis megtesszük, akár képzeteink is támadhatnak. A fogyasztói árindex a legismertebb inflációs mutató, amely egy előre összeállított és folyamatosan felülvizsgált fogyasztói kosár termékeinek és szolgáltatásainak árváltozását kíséri. A különböző fogyasztói kosarakat csak erős jóindulattal lehet egynek venni.
Nagy-Britanniában például a fogyasztói kosár elemei között a focimeccsek belépőjegyeit is megtaláljuk. De a magánsebészek és a társkereső szolgáltatásainak árváltozását is figyelembe veszik. Olaszországban a habzó borok, a kávéfőző gépek, valamint a színházak és operaházak belépőjegyeinek ára is beszámítódik. Németországban a sörkorcsolyaként fogyasztott kolbászféle és a kéményseprés díja is bele van számolva, Franciaországban pedig a békacomb, a kagyló, a csiga, a borok árváltozása is. A hazai fogyasztói kosár ezekhez képest talán nem is tükrözi olyan mértékben a hazai jellegzetességeket és fogyasztói szokásokat, mint az elvárható lenne.
Összességben elmondható, hogy a hivatalos statisztikák szerint kimutatott infláció ugyan kapaszkodóként szolgálhat a magánszemélyek, de a vállalatvezetők, vállalkozók számára is. Ugyanakkor különbözik a „személyes inflációnk”. Ez attól függ, milyen életmódot folytatunk, milyenek a személyes szokásaink, mely korcsoporthoz tartozunk, milyen az egészségi állapotunk, és nem mellékesen attól, hogy az adott társadalomban milyen termékek és szolgáltatások állnak rendelkezésre, illetve azoknak milyen alternatíváik vannak. Innen ered az is, hogy van, aki úgy érzi, nem csak annyival ér kevesebbet a pénze, mint amennyit a havonta kiszámolt inflációs ráta mutat. Kevesebben ugyan, de olyanok is vannak, akiket nemigen érintett az eddigi pénzromlás, mert olyan termékeket fogyasztanak, melyek nem drágultak meg – egyelőre.
