A Tisza a legmagyarabb folyó, a forrásától a torkolatáig nagyrészt magyarok lakta vidékeken folyik, és ősidők óta ételt és italt, halat és ivóvizet adott a partján ideiglenesen vagy tartósan letelepülő népeknek, melyek közül csak a magyar törzsek tudtak gyökeret verni.
A Tisza magyarországi és vajdasági szakaszát végigjárva a folyó mentén nem kevesebb, mint 65 település, város és falu neve kezdődik a sokszor szőkének becézett folyónk nevével. E tekintetben a Tisza népszerűsége jóval megelőzi a Dunáét. A Tisza völgyében letelepedők mindig is kapcsolatban álltak a sokat adó, de olykor sokat elvevő folyóval. A folytonos árvízi fenyegetettség sem tudta megváltoztatni a tiszai emberek viszonyulását a folyóhoz. Ámulatba ejtően gazdag a Tisza ihlette népköltészetünk, a népdalainkban a vidám és szomorú énekeinkben egyaránt ott a Tisza, a folyóhoz, a vízhez kötődő dalok szimbolikája pedig valódi regényes élettörténeteket közvetít a hozzáértő fül számára. Hány meg hány remekbe szabott irodalmi és képzőművészeti alkotás született magyar ember tollából, magyar kéz ecsetvonási által. Sok tekintetben egyedi és különleges a Tisza élővilága is, gondoljunk csak a sehol máshol nem látható csodára, a Tisza virágzására, a kérésznászra. Micsoda fenséges élmény úszni a virágzásban.
A Tisza a miénk, az „Alföld vízi főutcája” amely bár nemzetközi vízi szállító útvonal státussal bír, nem tekinthető Európa olyan összekötő folyójának, mint a Duna. A háborúval elszakított nemzetrészeket azonban továbbra is szorosan összekapcsolja. A lustán hömpölygő folyó már sokszor megbokrosodott és „zúgva, bőgve törte át a gátat.” Nehezen viseli a megzabolázást, a szűk gátak szorítását, a felette minden áron uralkodni akaró embert. Betörni a zabolátlan, az Alföldön egykor szabadon csavargó folyót csak ideig-óráig lehet. A múltban voltak nagy árvizek, gondoljunk csak az 1879-es szegedi nagy árvízre, vagy a múlt század hetvenes évében a Zentát is elöntéssel fenyegető áradatra. Azóta már sok víz lefolyt a Tiszán is, a gátrendszert megerősítették, és újabban a magyarországi szakasz mentén már vésztározókat is kialakítottak, ám ahogy a népi bölcsesség tartja: Lassú víz, partot mos!
De hogy mi mindent mos bele az ember az újabb időkben erőltetett profithajszoló ipari létesítményeivel, azt elképzelni is nehéz. És hogy bírja mindezt a Tisza? Még élénken él bennünk a 2000-es év kezdete, az új évezred hajnala, amikor sokfelé világvégével riogattak, és itt, a mi szűkebb pátriánkban, a mi Tiszánknak majdnem vége is lett. 2000. január 31-én súlyos ciánszennyezés érte a Tiszát.
Január utolsó napján késő este, 22 óra tájban futótűzként terjedt a katasztrófa híre: a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román–ausztrál vegyes tulajdonú, Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel telt zagytározójának gátja átszakadt. A tározómedencéből több mint száz tonna mérgező anyagokat tartalmazó, százezer köbméterre becsült folyékony hordalék került az élővízbe. Az élő szervezetbe jutó ciánvegyületek blokkolják a sejtlégzést és azonnali pusztulást, halált okoznak. Ez a halált osztó méregfolyam már másnap, február 1-jén elérte a Tisza magyarországi szakaszát, kiölve belőle az élet minden formáját. A katasztrofális folyószennyezés tíz nap után már valamelyest felhígulva megérkezett a Tisza vajdasági szakaszára.
A téli Tiszán levonuló méreghullám mindenfelé, különösen a felső folyószakaszon, apokaliptikus pusztítást hagyott maga mögött. A világ elszörnyedve látta, mekkora pusztításra képes az ember néhány marék csillogó aranyért. A haltetemektől bűzlő folyó sokkolta a közvéleményt és óriási felháborodást váltott ki. Mintegy fél évvel a ciánszennyezés után a magyar Országgyűlés határozatba foglalta: A Tisza élővilágának emléknapja február 1-je legyen. Ezen a napon emlékeznünk a ma is kísértő borzalmas pusztításra, amely nem maradt következmények nélkül. A folyami halászat, a turizmus és más ágazatok is megsínylették az ökológiai katasztrófát. De mindez eltörpül a Tisza élővilágát ért pusztításhoz mérten. A télvíz idején aktív életformák szenvedték el a legnagyobb veszteséget. A halak közül a süllő, a csuka és főleg a busa pusztult tonnaszámra. A halászok, az önkéntes természetvédők és a katasztrófavédelem emberei a partközelbe sodródott haltetemeknek csak egy részét tudták összegyűjteni és megsemmisíteni. Nehéz megbecsülni, hány vagon hal és más vízi életforma pusztult el a ciánszennyezés napjaiban. A kutatók különböző vizsgálatai alapján a halpusztulás mértéke meghaladta az 1200 tonnát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy tél volt, így számos hal és más élőlény még nem volt aktív. Az apró szervezetek aktivitása évszakfüggő, télen a legtöbbjük anyagcseréje szinte leáll, és ezúttal ez volt a szerencséjük. Az őshonos halak közül a pontyfélék a meder mélyebb gödreiben „szunnyadtak.” A vermelő halak ezért nem találkoztak a ciánnal, míg a betelepített busa télen is aktív, ezért volt a méreg levonulása után összeszedett haltetemek nagy része busa. Időközben a busa visszatornázta magát a korábbi szintre. Sajnos az ilyenkor aktív csukák ivarszervei a szennyezés után láthatóan degradálódtak. A szennyezés idején a Tisza menti halfogyasztó ragadozók közül csak néhány róka és rétisas pusztult el a mérgezett haltetemek fogyasztásától.
Tizennyolc év után is tanúságos a Tisza ciánszennyezése. A megmaradt természeti értékeink, különösen a szennyezésre érzékeny élővizek nagyon sérülékenyek. A Tisza a természeti erőforrásaink egyik legértékesebb tartaléka, egyedülálló életközösségek otthona, számos nemzetközi egyezményben vállalt természetvédelmi kötelezettségünk színtere. Mindannyiunk szeretett szőke Tiszája kiemelt közösségi jelentőségű fajok élettere, amelynek megőrzése közös feladatunk és kötelességünk.