Minden hiteles, az ihlet isteni adottságával rendelkező művész – legyen az költő, festő, zenész vagy kosárfonó – gyökerei a csillagokba kapaszkodnak; ugyanakkor hajtásaikat mindenkoron a Föld felé nyújtogatják. És a bolygón belül kitüntetett helyet kap a Szülőföld. Aki nem így érez, aki nem hisz abban, hogy nem véletlenül született le éppen oda, ahol a Világra legelőször rányitotta csodálkozó, kíváncsi tekintetét, s nem vallja a költő szavait, hogy „itt élned, halnod kell” – annál a művészet egyszerű póz, maszk a Karneválban, legyen bármennyire is sikeres és népszerű. Mert a siker és népszerűség puszta káprázat, ha nem áll mögötte tenni akarás, vágy a világ jobbá, élhetőbbé tételére a kultúra által. Aki az isteni ihletet, a megváltó imaginációt edényként magába fogadta, az a fentiekre törekedjék, hogy munkái által a Világot magával emelje a nemesebb szférákba, csillaggyökereivel erősen kapaszkodván vonja fel a most még csak tükör által homályosan látó emberiséget igazi otthonába. Tegye mindezt alázattal, elhessegetve megkeményedett egójának csalfa káprázatképeit, vállalva akár az egyre ostobábban „működő” társadalom pillanatnyi megvetését vagy mellőzését. Az anyagi siker, a népszerűség a pillanatnak szól. A hiteles művészet, mely a kultúrák hanyatlásának idején a fénycsírák átmentését hivatott szolgálni a sötétség korszakaiból, a hiteles művészet az örökkévalóságot szolgálja.
Gergely Árpád felvétele
Tehát alázat és szolgálat. Vajdaságunkban, mely a mai napig csupán tartomány annak okán, hogy a „nemzeti romantika” anakronizmusa változatlanul virul, sőt, csökönyösen burjánzik, Vajdaságunkban, Szülőföldünkön egyre fogyatkozik ez a „furcsa” és „nem európai” nyelvet beszélő nép. A művész feladata ily módon kettős: részint a véle egy nyelvet beszélők kultúráját kell erősítenie, részint azon kell munkálkodnia, hogy beláttassa, tulajdonképpen – mélyen, legbelül – mind ugyanazt a nyelvet beszéljük, mi, földlakók. Bábel is csak mefisztói káprázat. Mindez persze csak akkor fog működni, ha a „másik oldal” is megteszi ugyanezt, és a népek és nemzetek végre rájönnek, hogy nincs másik oldal, Egység van, és egyesülni kell, különben, bizony mondom, elveszünk. Persze nem a kommunista utópia materialista tévútján egyesülni, de nem is a jelenlegi globalizáció vak csürhéjeként – hanem a népek kultúrájában. A művész tevékenysége ezért sem a mának szól.
Aki azt mondja, innen, a parányi, poros kis Vajdaságból hozzáfogni a „világmegváltáshoz” meddő igyekezet, az „ne fogjon a húrok pengetésihez”; mert egyrészt nem látja, hogy a Világ köldöke mindig ott van, ahol éppen te vagy, te pedig egy vagy az Emberiséggel. Másrészt azt sem veszi észre, hogy a Földünk számos más pontján léteznek még hasonlóan érző lelkek, egységben gondolkodó szellemek, akiknek munkája egy szép napon majd szárba szökken. És nem szegi kedvüket a tudat, hogy ezt a napot az ükunokáik sem fogják látni, hogy a mag, amit elültettek, még ki sem csírázott – alázattal vállalják, hogy maguk csupán trágyaként oszlanak majd fel az ágyásokban. A maguk helyén vannak, fontos szolgálatban. Ez elég ok a derűre, nemdebár, barátom?
Itt élek és dolgozom, a „poros kis” Vajdaságban, Zentán, a csodálatos Tisza folyó mellett, és nem keserít el a tudat, hogy csupán porszem vagyok a Mindenségben, sőt, derűvel tölt el, hiszen a porszemben ott rejtőzik a Mindenség. Erős a hitem, ezért nem képes eltántorítani a küldetésemtől, hogy nem mindig felelek meg a materialista, pénzorientált társadalom követelményeinek, a politika pillanatemberkéi „haszonelvű” érdekeinek, divatoknak, trendeknek, a káprázatvilág hisztériáinak. Amennyiben értékes bármi is abból, amit alkotok, az a megfelelő időben el fog jutni a rá érzékeny lelkekhez – ha viszont nem értékes, akkor amúgy sem számít semmit az egész. De akkor majd a mások munkái által elültetett magvak fognak egyszer kicsírázni. És ezt a munkát csakis a művészek fogják véghez vinni. Ezt erősen hiszem, mindenek felett. Példaként lebeg előttem Hamvas Béla példája, aki mellőzöttsége ellenére – vagy talán egyenesen annak okán – konokul kitartott munkája mellett, s lám, ma már olvashatjuk gigászi életművét, melynek alapján fel lehetne építeni egy teljes, valóban szép és új világot. Ki tudja, talán egy szép napon jőni fog egy generáció, mely elég érettnek bizonyul majd ahhoz, hogy ezt meg is valósítsa.
A másik dolog, mely erősíti bennem a hitet – a bizalmat, a szeretetet –, az a vajdasági művésztársaim példamutató magatartása, akik, így vagy úgy, kitartanak a szülőföldjük mellett, és innen táplálkozva, egy időben ide adakozván építik úgy a helyi, mint az egyetemes kultúrát. Írók, költők, zenészek, képzőművészek, színészek, rendezők, dramaturgok… nem kezdem a neveket sorolni, mert szerencsére sokan vannak. Egyesek elmentek külföldre tanulni, aztán visszatértek, mások – ilyen vagy olyan okokból – idősebb korukban távoztak, de rendszeresen hazajárnak, és nem kizárólag családlátogatás céljából. Itt rendeznek előadásokat, filmeket, itt jelentetik meg regényeiket vagy versesköteteiket, koncerteket adnak, fesztiválokat szerveznek, esetleg falfestményeikkel díszítik városainkat. És teszik mindezt önzetlenül. Mert hogy az önzetlenség is az alázat és szolgálat nélkülözhetetlen része.
A művész, mint az emberiséget egykor irányító szellemi kaszt leszármazottja, erősebben kötődik szülőföldjéhez másoknál, még ha a helyzete jelentősen meg is változott, és annak ellenére is, hogy tisztában van vele, gyökereink a csillagokba kapaszkodnak. Mert adni szeretne, és jobbá tenni a világot. Tevékenységének rövid távú eredményei erősen kétségesek – de másokkal ellentétben szerencsére nem rövid távban gondolkodik.
