Eutanázia, béranyaság, öröklési jog...

Hatvankét év kihagyást követően Szerbia hamarosan ismét Polgári Törvénykönyvben szabályozhatja az alapvető személyi és vagyoni jogokat, illetve viszonyokat. Az előző, 1844-ben elfogadott törvénykönyv 102 évet volt hatályban, alkalmazását a második világháborút követően, 1946-ban az úgynevezett hatálytalanítási törvénnyel szüntették meg. Ha hinni lehet az eddigi sajtóértesüléseknek és magának a Polgári Törvénykönyv előtervezetének, a jogszabály olyan időszerű területeket is szabályozhat, mint amilyen az eutanázia, a béranyaság és az azonos neműek élettársi kapcsolata.

A híreket, hogy a szóban forgó polgári jogi kodifikációt belátható időn belül elfogadhatja a Szerbiai Képviselőház, érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen a jogszabály immár tizenkét éve íródik. A kodifikáció kidolgozásával megbízott munkacsoport 13 tagját 2006 novemberében, Vojislav Koštunica kormányfő ideje alatt nevezték ki. A munkacsoport összetétele az elmúlt tizenkét évben többször is megváltozott, miközben a tevékenysége sajtóértesülések szerint évente megközelítőleg 15 millió dinárjába kerül az államnak.

Prof. Miodrag Orlić, a munkacsoport tagja a napokban azt mondta, hogy a törvénykönyv előtervezetének végső változatát idén év végén adják át a köztársasági kormánynak és az igazságügyi minisztériumnak.

Orlić azt is megerősítette, hogy a munkacsoport 13 tagjának a véleménye bizonyos kérdésekben továbbra is szöges ellentétben áll egymással. Ilyen például az eutanázia, vagy az azonos neműek élettársi kapcsolata, vagyis azok a kérdések, amelyek egyébként is megosztják a zömében konzervatív szerbiai társadalmat.

VÁLTOZÁSOK A CSALÁDJOGBAN

A törvénykönyv előtervezete, követve a pandektista iskolának a polgári jog felosztásával kapcsolatos tanítását, öt egységből, azaz könyvből épül fel. Az első könyv szabályozza a polgári jog úgynevezett általános részét, amelyben egyebek mellett a törvénykönyv alapelveinek, a polgári jog jogalanyainak, az alapvető személyiségjogoknak, a jogügyleteknek, az alanyi jognak és a tárgyi jognak a területét szabályozza. A második könyv tartalmazza a kötelmi joghoz kapcsolódó rendelkezéseket, a harmadik a dologi joghoz köthető előírásokat, a negyedik a családjoghoz fűződő szabályokat, az ötödik pedig az öröklési joghoz kapcsolódó rendelkezéseket. A második, a harmadik, a negyedik és az ötödik könyv jórészt a jelenleg hatályos rendszerszintű törvények szövegéből indul ki – a kötelmi viszonyokról, a dologi jogviszonyok alapjairól és az öröklésről szóló törvény, valamint a családtörvény –, de helyenként új jogintézményeket, illetve módosításokat irányoz elő. Az előtervezet összesen 2838 cikkelyből épül fel, amelyeknek nagyjából az egyötödéhez még alternatív cikkelyt is csatoltak a szerzők – ezek azok a rendelkezések, amelyek kapcsán a munkacsoport tagjai egyelőre nem tudtak közös nevezőre jutni.

Az egyik kérdés, amely már most felborzolta a kedélyeket, az azonos neműek élettársi kapcsolata. A jelenleg hatályos alkotmányos és törvényes rendelkezések értelmében a házasság egy nő és egy férfi törvényben szabályozott életközössége, az élettársi kapcsolat pedig a családtörvény értelmében egy nő és egy férfi tartósabb életközössége. Az alkotmány és a családtörvény kiegyenlíti egymással a házasságot és az élettársi kapcsolatot. A törvénykönyv előtervezetének negyedik könyvében a házasság és az élettársi kapcsolat hatályos szabályozásához képest nem foganatosítottak módosítást, ugyanakkor a szerzők lábjegyzet formájában megjegyzik, hogy az azonos neműek életközösségének kérdését a közvita során kell körbejárni, és adott esetben külön törvényben szabályozni ezt a területet. Az azonos neműek házasságkötésének a lehetőségéről nem tesznek említést a szerzők.

Szintén a negyedik könyvben kerül szabályozásra a béranyaság kérdése. Az előtervezet rendelkezései szerint a béranyaság mint jogviszony alapját a gyermeket kihordó nő és a házastársak vagy élettársi kapcsolatban élő pár közötti szerződés képezné. A béranyaság intézményével kizárólag azok a párok élhetnének, akik természetes úton nem tudnak gyermeket nemzeni, és amelyek számára valamilyen okból kifolyólag a mesterséges megtermékenyítés sem jelent megoldást. A szerződést kizárólag bíró hitelesíthetné, a béranyasággal kapcsolatos összes feltétel teljesülésének az ellenőrzését követően. A béranya a gyermek világra hozatalát követően köteles átadni a gyermeket a szülőknek, akik a gyermeket annak testi vagy nemi tulajdonságaitól függetlenül kötelesek átvenni. A szerzők alternatív cikkelyben irányozzák elő annak a lehetőségét, hogy a bíróság – amennyiben bizonyítást nyer, hogy a kapcsolattartás a gyermek érdekében áll – elismerheti a béranya kapcsolattartási jogát a gyermekkel, akit kihordott. A munkaváltozat határozottan elveti annak a lehetőségét, hogy a béranya fizetség ellenében hordja ki a gyermeket, a szülők kizárólag folyó, az állapotossággal kapcsolatban felmerülő költségeit téríthetnék meg. A szerzők egyelőre nem jutottak közös álláspontra azzal kapcsolatban, hogy a béranya rokoni kapcsolatban állhatna-e a házaspár valamelyik tagjával vagy sem.

A törvénykönyv előtervezete a jelenleg hatályos családtörvény rendelkezéseihez képest tágabban fogalmazza meg a gyermekeknek szavatolt jogokat: külön hangsúlyozza, hogy a gyermeknek joga van az élethez, a léthez és a fejlődéshez, senkinek semmilyen alapon nem áll jogában gyermeket diszkriminálni, a szülői jogok gyakorlásának során első helyen mindig a gyermek érdekének kell állnia, a gyermeknek és szüleinek tisztelniük kell egymást. A negyedik könyv 7. szakaszában a szerzők egyelőre alternatív bekezdésben fogalmazzák meg a testi fenyítés tiltását. A jelenleg hatályos családtörvényhez képest újdonság, hogy a törvénykönyv előirányozza a szülők azon kötelezettségét, hogy megvédjék gyermeküket a más személyek által elkövetett erőszakkal szemben.

A családjog témájához kapcsolódóan a negyedik könyv előirányozza az állam és a helyi önkormányzatok népesedéstámogatási kötelezettségét, valamint a köztársasági alimentációs, ellátási alap létrehozását, amely azon gyermekek érdekeit védelmezné, akik nem kapják meg az arra kötelezett szülőjüktől a tartásdíjat. Az alap kezdetben költségvetési eszközökből működne, később pedig a szülőkön behajtott pénzből.

Az alapból az a gyermek jogosulna juttatásra, aki három egymás utáni hónapban nem kapta meg a kötelező tartásdíjat, az állam pedig kamatostul, 10 százalékos – visszaesők esetében 15 százalékos – kártérítéssel hajtaná be a tartozón az összeget.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy míg a 2005-ös családtörvény kizárólag a teljes örökbefogadás fogalmát ismeri, addig a Polgári Törvénykönyv ismét beemelné a szerbiai jogrendbe a nem teljes, vagy felbontható örökbefogadás fogalmát, valamint tovább szigorítaná a külföldiek örökbefogadási jogát.

SZABADON DÖNTHETNÉNK HALÁLUNKRÓL

Az eutanázia, azaz a kegyes – vagy asszisztált – halál fogalma a törvénykönyv első fejezetében jelenik meg. Az eutanáziához való jog, vagyis a természetes személy azon joga, hogy szabadon döntsön életének megszakításáról, kivételes esetekben valósulhatna meg, amennyiben teljesülnének az előirányzott orvosi, humán és pszichoszociális feltételek – fogalmaznak a szerzők, akik indokoltnak tartják, hogy az eutanázia területét külön törvényben szabályozza az állam. Európában az aktív eutanázia – aktív, tényleges cselekedettel hajtják végre – jelenleg Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban engedélyezett. Svájcban az orvos által felügyelt eutanázia engedélyezett. Németországban, Ausztriában és Finnországban az orvos által felügyelt eutanázia különleges formája engedélyezett, míg Spanyolországban, Svédországban, Olaszországban, Magyarországon és Norvégiában a passzív eutanázia. Passzív eutanáziának minősül egyebek mellett az, amikor a beteg úgy dönt, hogy elutasítja az életét meghosszabbító beavatkozások elvégzését, mint amilyen a mesterséges táplálás vagy a lélegeztetés. Magyarországon a passzív eutanáziának ezen formája engedélyezett – rendkívül szigorú feltételek mellett –, összhangban az egészségügyről szóló törvénnyel, amely a beteg önrendelkezéshez való jogával összhangban előirányozza, hogy „a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasítja vissza”. Ennek egyetlen korlátja van, mégpedig az, ha a betegség mások testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné, beleértve ebbe a 24. hetet betöltött magzatot is.

A kegyes halál pillanatnyilag bűncselekménynek minősül Szerbiában, és az elkövető, azaz a személy, aki halálba segített egy másik személyt, hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetéssel szankcionálható.

Az öröklés területéről rendelkező ötödik könyv a jelenleg hatályos öröklésről szóló törvényhez képest két – vagy esetleg három – új, örökösödést kizáró érdemtelenségi okot vezetne be. Nem örökölhetne az a személy, aki szándékosan elkövetett bűncselekménnyel olyan állapotba hozta az örökhagyót, hogy az tartósan képtelenné, alkalmatlanná vált végrendeletet tenni. Az a személy sem örökölhetne, aki megakadályozta, vagy megkísérelte megakadályozni, hogy megvalósuljon az öröklésnek az a sorrendje, amit az örökhagyó határozott meg. A harmadik érdemtelenségi ok egyelőre csak lábjegyzet formájában jelenik meg az előtervezetben, két alternatív formában: nem örökölhetne az, aki szándékosan súlyosabb bűncselekményt követett el, elmenekült az országból, és az örökhagyó haláláig nem tért vissza az országba; nem örökölhetne az, aki bűncselekmény elkövetésével teremtett magának kedvezőbb körülményeket az öröklés vonatkozásában.

A szerzők megfontolták annak lehetőségét is, hogy beemeljék a szerbiai jogrendbe az öröklési szerződés intézményét, ez azonban egyelőre csak alternatív rendelkezésként jelenik meg az előtervezetben. Ha emellett a megoldás mellett döntenek, a törvénykönyv elfogadását követően Szerbiában három jogcímen lehetne örökölni: törvényes öröklés, valamint öröklés végrendelet és öröklési szerződés alapján.

A FEJLŐDÉS RÖGÖS ÚTJA

174 évvel ezelőtt a Szerb Fejedelemség a harmadik olyan európai állam volt, amely kodifikálta az alapvető személyi és vagyoni viszonyokat, illetve jogokat. A történelmi feljegyzések szerint Miloš Obrenović fejedelem 1829-ben elhatározta, hogy Szerbia csatlakozik azon kevés államhoz, amelyek a XIX. első felében polgári törvénykönyvet fogadtak el. Miloš felkereste a Šabacon élő Georgije Zaharijades görög tanítómestert, és arra kérte, hogy fordítsa le a francia Code Civil (1804) egyik könyvét. Zaharijades ezt meg is tette, de a fejedelem elégedetlen volt a fordítással. Ennek valószínűleg az volt az oka – legalábbis a feljegyzések szerint –, hogy a görög tanítómesternek a Code Civil német fordítását adta át, Zaharijades pedig szinte alig tudott németül, szerbül sem beszélt a legjobban, és nem volt jogász. Miloš fejedelem ekkor bizottságot bízott meg a törvénykönyv megírásával. Utóbbi szintén a Code Civil fordításával próbálkozott, ám igyekezetét nem koronázta siker, aminek egyik oka minden bizonnyal az volt, hogy a bizottság egyik tagja sem volt jogász. A bizottság munkájában Vuk Karadžić is részt vett, ami azért érdekes történelmi tény, mert a szerb nyelvújítás vezéregyénisége és a Szerb Ptk. későbbi szerzője közötti kapcsolat legendásan rossz volt.

1837-ben a zombori születésű, polgári családból származó Jovan Hadžić jogász, ügyvéd vette át a törvénykönyv írását, és 1844-re el is készült a munkával. Tekintettel arra, hogy egyetemi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte, Hadžić az Osztrák Polgári Törvénykönyvet (1811) vette munkájának alapjául. A Szerb Ptk. (950 paragrafus) valójában az Osztrák Ptk. (1502 cikkely) rövidített és az akkori szerbiai társadalom igényeihez idomított változata volt. A szakirodalom szerint Hadžić munkájából a Francia Ptk. bizonyos elemei is visszaköszönnek.

Szerbia polgári jogi történelmének felelevenítése során a montenegrói Általános Vagyonjogi Törvénykönyvről (1888) sem szabad megfeledkezni, hiszen ezt is hosszú időn át alkalmazták az országban. Utóbbi annak idején messze földön elhíresült, és szinte a csodájára jártak, rendhagyónak és jogi remekműnek nevezték. A vagyonjogi törvénykönyvet nem sokkal elfogadását követően öt nyelvre lefordították.

Tekintettel arra, hogy Szerbiában, majd később a különböző délszláv államszövetségekben nem volt egységes a jog, a polgári jogok és viszonyok szabályozásának tekintetében úgy az Osztrák Ptk.-t, mint a Szerb Ptk.-t és a montenegrói Általános Vagyonjogi Törvénykönyvet is alkalmazták. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy ezek bizonyos rendelkezéseit máig alkalmazzák Szerbiában – olyan rendelkezésekről van szó, amelyek „kimaradtak” a második világháborút követően meghozott jogszabályokból –, például az ajándékozás vonatkozásában, vagy amikor arra kellene választ találni, hogy mi legyen a sorsa a megszökött méhrajnak. A Szerb Ptk. értelmében a tulajdonosnak 24 órája van megtalálni a méhrajt, ellenkező esetben azé, aki megtalálta.