...a hegyoldalban, egy erdei tisztáson egy kislány és egy kisfiú fürdőzik a kristálytiszta vizű patakban. A szerelem valahol itt kezdődött. Apró mesebeli házikóban éltünk magunk is, esténként édesanyám felolvasott nekünk régi, poros kötetekből. A televíziót akkoriban egy időre el is felejtettük, és alig vártuk, hogy vacsora után érkezzék a folytatás. A jó meleg paplan alatt szinte újra az anyaméhben éreztem magam, miközben először elandalított, majd ezt követően új, igazabb világot épített fel körülöttem a Történet. Az elbeszélés szelleme – amely, mint az Ige a vizek felett, ott lebegett fölöttem – egy életre magához ölelt, és most, negyven év elmúltával is vigaszt nyújt mindenkoron.
Nyilvánvaló, hogy ennek az elragadtatásnak kellőképpen megágyaztak a női felmenőim által korábban felolvasott népmesék, nagyanyám rögtönzött altató és „etető” történetei – mely utóbbiak közben a lelkem épp úgy táplálékhoz jutott, mint a falatot csak kínkeservesen befogadó testem –, ám az igazi rajongás kétségkívül a könyvek általi beavatással vette kezdetét. A betűk rejtelmét igen korán megfejtettem, csak hogy minél előbb önerőből is hozzájuthassak a mindennapi betévő kenyeremhez: a kötetek mélyén lapuló varázslathoz. Belém vésődtek gyermekkorom könyvelárusítójának szavai, miket anyámhoz intézett, látván, ahogy az egyik polctól a másikig vonszolom őt, közben eszemben sincs egyhamar elhagyni ezt a jó illatú, tarka szentélyt. Aki kisgyerekként ennyire vonzódik a könyvekhez, abból nagy valószínűséggel nem válik majd gazdag felnőtt, de bizonyára mindenkor boldog ember lesz. Nos, ami a boldogságot illeti, a teljességbe a derű mellett a ború is beletartozik – az igazi gazdagságot azonban számomra azóta is a lelki táplálék jelenti.
A régi szobám azóta lassanként könyvtárrá minősült át, ahol a falakat mára szinte teljesen beborítják a kötetektől roskadozó polcok. Amikor nagy ritkán ott hajtom álomra fejemet, micsoda boldogság reggelenként úgy ébredni, hogy bármerre is fordult éjjel a fej, a kipattanó szem történeteket rejtő könyvekre nyílik! És mindegyik a barátom, és éppen ezért újra és újra felütöm mindegyiküket, és képes vagyok akár tizedszerre is rácsodálkozni a bennük rejlő Csodára: mert a varázslat, a Mese minduntalan újra megszületik – ráadásul szinte mindig új arcot és testet ölt –, valahányszor elolvassák vagy elmondják. Egyszer ellazít, máskor felzaklat, de az igazi mese soha nem hagy hidegen. Látszólagos álomvilágának erejével valójában segít felébredni és ébren is tartani a rideg anyagba süppedt talmi világ szürke kulisszái között.
A mese valójában a minden. Nélküle nem lehetnének a helyükön a Nap, a Hold és a csillagok. És te sem álmodhatnád magadat igazi életre, aprócska emberfia. Belőle született a mindenség, és őbelé is fog majd visszatérni egykor – hogy aztán újat fordulhasson a Világ kereke. Jól tudják ezt a mítoszok, a regék, a különböző – mégis egy – teremtéstörténetek, és hiába száműzték őket a „racionális” elmék a gyermekeknek szóló történetekbe... mert mindannyian gyermekek vagyunk még. És jó is az, ha a kisgyerek a mesék ablakán keresztül csodálkozik rá legelőször az őt körülvevő világra, mert remek alapokat fog ez neki szolgáltatni a továbbiakra. Ha azután felnőttként később el is feledjük ezeket az alapokat a mindennapok taposómalmában, a lelkünk továbbra is szomjúhozni fog rájuk. Amennyiben elég erős ez a szomj, a művészetek kútjából bármikor meríthetünk – és újra felfedezhetjük magunknak a mesét. Az a felnőtt, aki ezt megteszi, máris rálépett a teljesség felé vezető útra. Igen, ott, a rengeteg nagy, sűrű és sötét erdőben kanyargó ösvényre, ahol minden bokor és fa mögül számtalan és rettentő veszély leselkedik ránk, de ha nem piszkolódtunk még el legbelül teljesen, akkor tudjuk majd a varázsszót, és végül, hiszem, eljutunk az Óperenciás-tenger túlsó partjára, és az Üveghegyeken is megleljük a hágót...
A művészetek kútja szerencsére soha nem apad el; az igazság forrása táplálja, és az elbeszélés, a költészet szelleme hinti el közöttünk éltető vízpermetét. És költő minden igaz művész és tudós, és valójában mindenki, aki a maga helyén van, és mestere annak, amire rendeltetett. Az első költő Isten. Aki szintúgy Igével teremtett. És mindhiába uralkodik most látszólag a rettenet sisakját viselő, az anyag bűvöletében pöffeszkedő „racionális” ész, hiába riaszt füstöt okádó gyáraival, rideg acélgólemeinek lelkeken tipró hernyótalpaival... ez is csak a Mese része. Az aprócska emberfia – ez a minduntalan százszoros halált haló legkisebb királyfi – végül mégis célba ér, öntudatára ébred, és méltó jutalmát is elnyeri majd. Higgy hát a mesékben! Mert bennük az egyetlen igazság.
