Tűz van, emberiség! Globális méretű, ezért mindenütt végső ideje lenne hozzáfogni az oltáshoz. Különben minden elpusztul.
Ez szakmai vélemény. Meg az is, hogy a katasztrófahelyzet kialakulásához nagyban hozzájárul(t) az emberi közreműködéssel felgyorsított globális felmelegedés (s az általa kiváltott megannyi szélsőséges időjárási jelenség és éghajlati „anomália”), valamint a természet és a környezet folyamatos pusztítása.
Fotó: Gergely József
Sokan tényként fogadják el ezt az állítást. Mások nem. Ők úgy vélik: nincs veszélyben (nem melegszik) a bolygónkat védő légkör. Szerintük ezért fölösleges azzal riogatni, hogy a földi (élő)világ a pusztulás szélére sodródott, s menteni kell.
Bár az okvetetlenkedők is folyamatosan értesülhetnek az egyre gyakrabban és egyre több helyen felcsapó hatalmas (erdő)tüzekről, rettenetes viharokról, savas esőkről, pusztító áradásokról, aszályokról, s az előlük tömegesen menekülőkről, továbbá az ipar okozta mérhetetlen károkról, mérgezésekről, a növekvő szeméthegyekről, a zsugorodó ivóvízkészletekről, vagy a fajok tömeges pusztulásáról, számukra továbbra sem meggyőzőek a vészjelzések. Pedig azok egyértelműen az emberiségnek szólnak, amely kollektívan ugyan nem tehető felelőssé azért a rendkívül veszélyes (környezeti) állapotért, amibe a Föld került, ám évekig lehetne sorolni a tettesek és bűnrészesek nevét. A bolygót károsító és pusztító gazdasági szereplőkkel együtt, meg nem feledkezve a vétkes vállalatok, cégek működését megtűrő, sőt gyakran támogató rezsimekről, kormányokról, lobbicsoportokról, pártokról és politikusokról sem.
A névsorolvasás és vitatkozás helyett azonban hasznosabb, sőt fontosabb lenne, ha az ember végre valami érdemlegeset is tenne a Föld túléléséért. A vétlen állat- és növényvilág ugyanis tehetetlen ebben az ügyben.
A megmentő szerepében – micsoda paradoxon! – csakis a főbűnös léphet fel, akinek illene tudni, hogy immár a civilizáció, a környezet és a természet léte a tét. És ezért nem szabad tovább tétovázni, hanem mielőbb munkához kell látni.
A mérvadó intézmények és hozzáértők által már-már menetrendszerűen kiadott figyelmeztetések többségéből is az derül ki, hogy a sürgős cselekvésnek nincs alternatívája. És persze az is (amire legutóbb az ENSZ figyelmeztetett), hogy legfeljebb 12 éven belül gyökeres átalakításokat kellene végrehajtani a természet és a fajok túlélése érdekében. Ehhez egyebek mellett kíméletlenül csökkenteni kellene a kibocsátását azoknak a káros anyagoknak, amelyek az atmoszférába jutva serkent(het)ik a bolygó felmelegedését.
Bár 2015-ben Párizsban 195 ország fogadta el a földi élet és az emberiség fennmaradása szempontjából fontos légkörvédelmi megállapodást, eddig keveset tettek a megvalósításáért. A világ egyik legnagyobb szennyezője, az Egyesült Államok – gazdasági okokból – tavaly ki is lépett az egyezményből.
A bennmaradók közben csöndben lapultak. Jó okuk lehetett rá. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis nem teljesítették a globális felmelegedést okozó károsanyag-kibocsátás mérséklésére vonatkozó vállalásaikat, amelyekről közben kiderült: nem is elégségesek a (klíma)katasztrófa megakadályozására. Ahhoz már sokkal nagyobb mértékben kellene csökkenteni a fokozatosan növekvő és súlyosbodó légszennyezést, amiért majdnem mindegyik ország felelőssé tehető.
A károsanyag-kibocsátás csökkentését is előirányozó párizsi egyezmény végrehajtásának módjáról december első felében egyeztettek Katowicéban. A lengyelországi szénbányászat központjában tartott nemzetközi csúcstalálkozó fő szervezőjeként az ENSZ előzőleg (októberben) drámai hangú, és minden eddiginél aggasztóbb megállapításokat tartalmazó átfogó jelentést tett közzé. Ebből kiderül: a következő 12 évben már az is roppant erőfeszítést igényelne, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedését 1,5 Celsius-fok határértéken stabilizáljuk. A nemzetközi nekigyürkőzés azért szükséges, mert az eddigi ütem, elszántság és erőfeszítések mellett a jelenleginél ötször több együttes vállalás kellene ahhoz, hogy a kritikus 1,5 fok alatt lehessen tartani a fölmelegedést.
Ha ez nem sikerülne, olyan folyamatok alakulhatnak ki, amelyeket már képtelenség ellenőrizni. Egy ilyen fordulat fatális lehet: a civilizáció és az élővilág nagy részének pusztulásához vezethet az évszázad végéig.
Példátlan feladat és kihívás előtt áll tehát az emberiség. Rengeteg mindent meg kell(ene) reformálnia kezdve a (rabló)gazdálkodástól egészen a fogyasztási szokásokig. Ha a temérdek feltételnek sikerülne eleget tenni, remélhetően jobb állapotba kerülne a Föld (környezeti fenntarthatósága, éghajlata, időjárása és ökoszisztémája).
Az okoskodás, konferenciázás már nem segít. Tenni kell! Szakmai terv, ötlet ehhez már bőven van. „Csak” pénzből nincs elég az átállásra. De mikor volt meg bármire is a kellő fedezet? Ezúttal azonban ez nem lehet kifogás.
Figyelemre méltó siker nyilvánvalóan úgy érhető el, ha az emberek összefognak és összehangoltan cselekszenek. Ehhez azonban előbb saját magukon kellene változtatni. Nem kívül, hanem belül és nagyon, mert a legfőbb baj éppen velünk van.
Ezért a kollektív nekilódulás előtt egy kiadós belső tisztítótűz bizony ráférne a homo sapeins egyedeire, hogy a rossz szokásainak kifüstölése, s a kellő lelki-szellemi megújulás után végre békésen viszonyuljanak egymáshoz, de főleg a (természeti) környezetükhöz, és tisztességesen bánjanak a nem emberi életformákkal is. Persze csak akkor, ha akarnak folytatást a Földön, meg egy sokkal normálisabb, és a környezeti fenntarthatóságot szolgáló megoldást az általuk jelenleg működtetett életveszélyes, kockázatos, bolygófogyasztói társadalmak helyett.
Késlekedni már nem lehet. Ha ugyanis nem cselekszünk tüstént, pokollá válhat minden.
