Előítéletek között élünk

Társadalmi együttélésünket számos jelenség teszi könnyebbé. Ilyenek például a normák, amelyekhez a viselkedésünket igazítjuk, a sztereotípiák, amik a könnyű és gyors döntéshozatalban segítenek minket, vagy éppen az előítéletek, amelyek segítségével a világban próbálunk meg tájékozódni. Ha azonban nem vigyázunk, a társadalmi jelenségek könnyen ellenünk fordulhatnak: senki nem szeretne olyan világban élni, amit negatív sztereotípiák és káros előítéletek tömege határoz meg. A Vajdaságra jellemző előítéletekről, ezek változásairól és következményeiről Rövid Magdolnával, volt szociológiatanárral, szociális munkással, a zentai Szociális Védelmi Központ egykori igazgatójával beszélgettünk.

Mi a különbség az előítélet és a sztereotípia között?

– A sztereotípia az, amikor egy kalap alá veszünk mindenkit, aki egy adott csoporthoz tartozik. Például minden romáról van egy felszínes, általánosító véleményünk. Az előítélet ezzel szemben az, amikor valakit a csoporthovatartozása alapján ítélünk meg. Például én gyerekkorom óta nem tudom kimondani az r betűt. Vannak, akik előítéletesen úgy gondolják, hogy ha beszélni nem tudok, akkor nem vagyok olyan intelligens, mint mások. Hiába fejeztem be két egyetemet, miközben ők fizikai vagy gyári munkásként dolgoznak, a szemükben szellemileg gyengébb vagyok náluk, mert egy hangot nem tudok kimondani. Az előítélet lehet pozitív is: például a zsidókról szoktuk mondani, hogy zsenik, a szerbekről azt gondoljuk, nagyon barátságosak, ők meg rólunk azt, hogy szorgalmasak vagyunk.

Milyen előítéletek jellemzőek Vajdaságban?

– Nemzetiségi alapon is megjelennek az előítéletek. Sokan úgy gondolkoznak, hogy ők magyarok, és utálják a szerbeket, mert azok egy számukra nem érthető nyelven beszélnek. Előítéletük van az embereknek azokkal szemben is, akik nem Zentán születtek, de itt élnek: őket jöttmenteknek hívják. Ők már nem olyanok, mint a zentaiak. Tehát nagyon sok az előítélet. Sajnos ez már az iskolában, a gyerekek között is megjelenik.

Régen is ennyire előítéletesek voltunk?

– Én hároméves koromtól szerb óvodába jártam. Jóval később, már fölnőttként azon elmélkedtem, hogyan fogadtak be engem a szerb gyerekek, meg én hogyan fogadtam el őket, hiszen nem ismertük egymás nyelvét. Megkérdeztem egy óvodástársamat, ő hogyan emlékszik, mit szóltak hozzám, szerbül nem beszélő kisgyerekhez. Azt mondta, ő nagyon irigykedett rám, mert vittem magammal kekszet, és kiettem belőle a tölteléket. Tehát ez volt egy kisgyerek legfőbb problémája, nem az, hogy a másik milyen nyelven beszél. Mi együtt nőttünk föl, soha semmi problémánk nem is volt egymással. Úgy látom, hogy manapság ez másképp van: az emberek nem tanulják meg egymás nyelvét. Ez baj. Nem tudom, mi lehet az oka, mennyire hibás ebben a szülő vagy az óvoda, de minden gyereknek meg kellene tanulnia a másik nyelvét. Fölnőttektől is gyakran hallom, hogy mit akarok én attól az embertől, az szerb. Mintha már nem is lenne ember. A szerbek pedig azért haragszanak az itteni magyarokra, mert azok nem hajlandóak megtanulni szerbül. Vannak, akik mindkét nyelvet értik, mindkettőt nagyon szépen beszélik, függetlenül attól, hogy melyik az anyanyelvük. Így lehet beleilleszkedni az itthoni kétnyelvű környezetbe.

Nem nyelvi alapú előítéleteink is vannak?

– A romákról például sokan egyenesen azt gondolják, hogy jó lenne, ha eltűnnének, nem lennének többé. Sokan félnek is tőlük, hogy betörnek, lopnak, bűntényeket követnek el. A másik gyakori előítélet, hogy nem járnak iskolába, rongyosak, rossz körülmények között laknak. Már a gyerekek se engedik be őket maguk közé játszani. Vannak még előítéletek az idősek, a munkanélküliek felé is. Őket általában lenézik az emberek, nem is alakítanak ki velük egyenrangú kapcsolatot.

Vajdaságban annyiféle nemzet és vallás él egymás mellett, hogy azt hinné az ember, elfogadóbbak vagyunk egymással.

– De ezek a nemzetek és vallások nem nagyon keverednek egymással. A családtagok kiközösítik egymást, mert egyikük másik vallást választ. Vannak emberek, akik eleve nem akarják megtanulni a másiknak a nyelvét. Én úgy látom, hogy az elmúlt évtizedekben sokkal előítéletesebb lett ez a társadalom, mint korábban volt. És ebben a kilencvenes évek háborús időszaka nem igazán játszik szerepet, mert oda egyformán vitték a fiatalokat, nemzetiségtől függetlenül. Szerintem inkább arról van szó, hogy nehezebb az életünk, mint régen volt. Korábban az emberek a gyárakban egymás mellett dolgoztak, közben barátkoztak. Manapság nehezebb a helyzet, mindenki bezárkózik a saját csoportjába. Nehezebben nyitunk egymás felé, nem vagyunk olyan őszinték, úgy gondoljuk, hogy a másik miatt kell nélkülöznünk.

Mindenkinek vannak előítéletei?

– Nagyjából igen. Olyan egyszerű dolgokban is, mint hogy ha egy nő szőke, akkor biztosan szajha. Most az a divat, hogy a lányok szőkére festik a hajukat, ezért sokan úgy gondolják, hogy az ilyen lányok mind szajhák. Ha találkozik vele az utcán, meg is mondja neki. Ez az előítélet onnan ered, hogy biztosan azért festi egy lány szőkére a haját, hogy fölhívja magára a férfiak figyelmét, és ezzel jelezze: vele bármit lehet. A lányok manapság mindenfélére festik a hajukat, mások meg ilyeneket gondolnak róluk.

Az mitől függ, hogy egy előítélet megmarad gondolati szinten, vagy a viselkedésben is megjelenik?

– A neveléstől. Van, ahol nem tűrik el a másként való viselkedést. Ez elsősorban a család felelőssége, az iskola itt másodlagos szerepet játszik. De az iskolában is előfordul, hogy nem kezdenek az előítéletekkel semmit. Az szinte teljesen általános, hogy a romákat lenézik. Pedig a romák közt is vannak értelmesek, vannak, akik iskolát fejeztek be, de ettől függetlenül lenézik őket. Főleg azt vetik a szemükre, hogy milyen körülmények között élnek.

A közösség lelkivilágára milyen hatással van az, hogy az előítéletek a mindennapjaink részét képezik?

– Szerintem abból a szempontból mindez normális, hogy nyugaton is ugyanez történik. Németországban például sokszor nem szól az ember a szomszédjához, pedig ők kulturáltabbak nálunk, legalábbis szerintük. Szegeden történt, hogy az udvaron játszottak a gyerekek, és az ottaniak a mienkre kiabáltak, hogy „jugó cigány”. A gyerek ebből azt a következtetést vonja le, hogy el kell viselnie mindent, ami ott vele történik. Ha az ember egy másik közösségbe megy, vagy akár kisebbségként odaszületik, akkor el kell tűrnie, hogy előítéletesek vele szemben. Egyedül nem lehet visszaütni. A valódi megoldás persze az lenne, ha humánusabbak lennének az emberek.

Mitől lesznek az emberek humánusabbak?

– Attól, ha együtt vannak. Ha már az óvodában is úgy viselkednek velük, hogy becsülni kell a másikat, hogy a szerbek és a magyarok is tiszteljék egymást. A gyerekek sokkal nyitottabbak a világra a fölnőtteknél. Amikor megszületnek, számukra mindenki egyformán ember. Ha mindenki vegyes házasságot kötne, akkor megszűnne ez a probléma, mert minden gyerek beszélné mindkét nyelvet, ismerné mindkét kultúrát. Az embernek vannak veleszületett tulajdonságai. Az már a környezettől függ, hogy ezek közül mit nyomnak el, és mit segítenek jobban kifejeződni. Van olyan gyerek, aki rendesen beszélni se tanul meg, mert otthon senki nem beszél hozzá, nem fejlődik megfelelően a beszédkészsége. A másik meg állandóan beszél. Ha valaki egész életében csak egyetlen nyelvet hall, az szinte természetes, hogy utálja azt, aki másik nyelven szólal meg. Hát miért nem beszél úgy, hogy megértsem...? De még ha értem, az se elég; szóljon hozzám az anyanyelvemen. Nagyon fontos, hogy már kiskorától tanulja az ember a toleranciát. Hogy tudja azt, hogy rendben van, ha valaki más nyelven beszél vagy más vallása van. Ehhez képest sokan élnek úgy, hogy nem tanulják meg a szerb vagy a magyar nyelvet. Itt él, és nem hajlandó erre. Az iskolában még a tanárok se nagyon akarnak egymással barátkozni. Amikor a gimnáziumban tanítottam, azt láttam, hogy itt ülnek a szerbek, amott meg a magyarok. A gyerekek szomszédok, találkoznak a játszótéren is, mégse sokan tanulják el a nyelvet a másiktól.

Hova fog jutni a társadalom, ha ez nem változik?

– Bezárkózunk a szobába, és sehova nem megyünk. De nemcsak itt. Ugyanazok a társadalmi folyamatok zajlanak nálunk, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában. Amerika hiába soknemzetiségű ország, még ők sem toleránsak egymással. A büszkeség benne van az emberben, szeretjük azt gondolni, hogy „én vagyok a legjobb”, „az én nemzetem a legügyesebb”. A magyarok is mind azt mondják, hogy a lakosság számához viszonyítva a magyarok között van a legtöbb föltaláló. Azt már nem teszik hozzá, hogy ezek főként zsidók. Az ember szeret kitűnni.

A nemzeti büszkeséget és a hazaszeretetet mi választja el a nacionalizmustól?

– Egymás elfogadása olyan közösségekben alakul ki, ahol kiegyensúlyozott a nemzetiségek aránya. Ahol sok a magyar, ott ők a dominánsak, a szerbek összehúzzák magukat. Ahol a szerbek vannak sokan, ott épp fordítva. Ha azt gondoljuk, hogy a magyar egy sikeres és tehetséges nemzet, az már önmagában előítéleteket rejt, mert benne van az a gondolat is, hogy a többi nemzet kevésbé sikeres és kevésbé tehetséges. Dicsekedhetünk mi a Nobel-díjasainkkal, én erre mindig csak annyit mondok, hogy Nikola Tesla. Ezért értelmetlen a nemzeti alapon való ítélkezés. Együtt élünk, tehát ismernünk kellene egymás nyelvét, szokásait, el kellene fogadnunk egymást. Közelebb kellene kerülnünk egymáshoz, többet kellene beszélgetnünk, jobban kellene bíznunk egymásban.

Miért vagyunk bizalmatlanok?

– Ez a neveltetésünktől függ, egyszerűen nem vagyunk nyitottak mások felé. Erik Dammann norvég író épp erről ír Négy gyerekkel egy pálmakunyhóban című könyvében. A négy gyerek kérte a szüleit, hogy menjenek el valahova a közelgő norvég tél és sötétség elől. Így kerültek egy kis szigetre a déli féltekén, és az ottaniak építettek számukra egy oszlopokon álló kunyhót. Fél évig éltek ott egy teljesen nyitott környezetben: se ajtó, se ablak. A helyiek kérdezés nélkül közeledtek egymáshoz és a vendégcsaládhoz is, ez volt a természetes számukra. Ilyen környezetben könnyen megtanulták a gyerekek a bizalmat és az elfogadást.

Mit tehet a szülő, ha azt szeretné, hogy a gyereke ugyanezt itthoni környezetben tanulja meg?

– Mondani kell a gyereknek, hogy sokféle ember van. Azt is meg kell neki mondani, hogy nekünk magunknak kell eldöntenünk, hogy jóban akarunk lenni a világgal, vagy haragban akarunk lenni mindenkivel. Az előítéletes személyiség nem akar senkit a maga közelében. De ha barátkozni szeretnék, akkor muszáj kicsit közelítenem a másikhoz: egy kicsit úgy beszélnem, ahogy ő akarja, egy kicsit részt vennem a szokásaiban.