– Milyen nyelven beszélgetünk? – tette fel nekem a kérdést Zsámbóki József.
– Magyarul – mondtam. – Vagy, ha szerbül könnyebb...
– Tudja, a nyelvtant mindig is nagyon jól tudtam, de ha az ember nem beszéli a nyelvet folyamatosan, elfelejti. Találkoztam emberekkel, akik itt végezték az egyetemet, és meg akartak szólalni, nem ment. Ha nem beszéli a nyelvet, elpárolog... – mondta. De innentől már szinte észre sem vettük, hogy beszélgetésünk végig magyarul folyt.
Zsámbóki József nem Zsámbóki vezetéknévvel született, és annak idején nem is gondolta, hogy valaha kapcsolatba kerül majd a magyar nyelvvel és kultúrával. Belgrádban született 1932. február 22-én. Belgrád Dorćol nevű városrészében, a Zsidó utca 13-as szám alatt élt családjával. Édesapja BenAvram Saul, édesanyja Eszter. József (Josef) szülei harmadik gyermeke volt, bátyja, Hajm és nővére, Rosa mellett, akit mindenki csak Rózsának hívott. A második világháború során a tízéves Józsefnek is át kellett élni a zsidóüldözés borzalmait: édesapját, Sault és bátyját, Hajmot a banjicai táborba hurcolták, édesapjukat soha többé nem látták viszont. Hajm hazament elbúcsúzni, tudta mi vár rá, és az egyik német őr elengedte, hogy elbúcsúzhasson a családtagjaitól. Hajm az őrnek adott ígéretének megfelelőn, visszament a táborba, azt tervezte, onnan menekül el Olaszországba, majd pedig Palesztinába. Soha nem érkezett meg. József végignézte azt is, miként hurcolják el édesanyját a belgrádi régi vásártéren felállított haláltáborba. Az alig 10 éves fiút és nővérét egy Belgrádban vállalkozó, magyarkanizsai származású cipész, Zsámbóki Pál mentette meg a haláltól. Zsámbóki Pál Józsefet már korábbról ismerte, a fiú sokszor segített neki a megrendelt cipőket házhoz szállítani. Nagyon megkedvelte a gyerekeket és a családjukat, ezért igyekezett segítséget nyújtani nekik. Ám az édesanyának már nem tudott segíteni. Miután Pál látta, hogy a gyerekek továbbra sincsenek biztonságban, Rózsát édesanyjuk elhurcolása után nemsokára Törökkanizsára küldte, a saját rokonaihoz. De Pál és József sem lehetett sokáig nyugodt, még akkor sem, hogy Pált a Gestapo német nyelvtudása miatt tolmácsként foglalkoztatta. Az egyik szomszéd ugyanis beárulta Pált, hogy zsidó gyermeket rejteget. Menekülniük kellett.
– Másodpercek döntöttek arról, hogy életben maradunk – mutatott rá Zsámbóki József.
Sikerült elmenekülniük, Magyarkanizsára mentek, ott kaptak új papírokat is, de ekkor már Pál saját fiaként nevelte Józsefet. József itt találkozott először a magyar nyelvvel, végül ezen a nyelven végezte el az általános iskolát, majd a középiskolát is. Végül Zágrábban az erdészeti egyetemen faipari tervező mérnöki diplomát szerzett. Azóta pedig sikeres üzletember. Izraelben él, de a világ minden pontján jól érzi magát. És szívesen látogat Szerbiába. Ezúttal Belgrádban beszélgettünk vele. Arra kérdésre, hogy hol az otthona, mosolyogva csak annyit válaszolt: – Nem tudom. Nem tudok választani. De hogy őszinte legyek, Kanizsát nagyon szeretem, ahol átéltem az egészet. Ott van házam, amelyet kiadtam annak idején egy családnak, és ma már a harmadik generáció él benne. Kiadtam, hogy gondozzák Zsámbóki sírját, mert én nem vagyok képes rá Izraelből. Ez a család minden héten friss virágot visz a sírjára. Már lassan ötven éve – mondta.
Elmondta, az utóbbi években kevesebbet jár haza.
– Pár évvel ezelőtt az év végén az elszámolás miatt a könyvelőségről kérdezték, tudom-e, hányszor voltam Szerbiában. Nem tudtam. Akkor mondták, hogy tizennégyszer voltam itt. Amikor összeadtuk a napokat, a végeredmény az lett, hogy összesen 160 napot töltöttem Szerbiában. Én a mai napig dolgozom, még mindig nagyon sokat. Az embargó idején, amikor mindenki távozott innen, én megtaláltam a megoldást, hogyan tudok az itteni embereknek segíteni. Most már el is mondhatom, hogyan sikerült. Az embargót Jugoszlávia ellen vezették be. Amikor a szomszédommal beszélgettem, aki az izraeli kereskedelmi minisztérium igazgatója volt, elmagyaráztam neki, hogy Jugoszlávia szétesett. Ő hívta fel a figyelmem, hogy Szerbia ellen nincs embargó. Ettől fogva tudtam, hogy nem lesz gondunk. Az Egyesült Nemzeteknél senki nem vette észre, hogy kereskedelmi együttműködést folytattunk le Szerbiával. Körülbelül 100 milliárd dolláros forgalmat bonyolítottunk le, amikor a fizetés ezen a területen néhány márka volt. Az összes nagyvállalattal együttműködtem, így a kanizsai Petar Drapšin vállalattal is, amelynek valamikor műszaki igazgatója voltam. Megvettem az egész kapacitását, így dolgozhattak, a készterméket elkészítették, szállították azt – osztotta meg velünk Zsámbóki József, aki nemcsak a magyarkanizsai vállalatot segítette, hanem például a Jugodrvo vállalattal is együttműködött, amely faipari termékeket szállított Izraelbe, de a legtöbb faipari vállalat is működhetett neki köszönhetően, valamint a Galenika gyár is éveken keresztül hozzájuthatott a szükséges nyersanyaghoz, amelyet az állam akkor nem tudott biztosítani a számára. Sőt a Politika és Borba napilapok is megvásárolhatták a szükséges papírt.
A mai napig fontosnak tartja Szerbia megsegítését. Arra, hogy annyi tragédia után, amennyit átélt, honnan gyűjti azt a sok energiát és tettrekészséget, egyszerűen válaszol:
– Én napról napra egyre fiatalabb vagyok, egyre több a tervem. Kezdeményezni szeretném a szerbiai és az izraeli bankok közötti kapcsolat kiépítését. Szeretném, ha megtalálnák a módját a kereskedelmi kapcsolat kiépítésének, mert Szerbiában egyetlen gond van: a pénzhiány. És ha azt megoldjuk valamilyen módon, akkor megindíthatjuk a gazdaság fejlődését. Azt gondolom, van néhány jó ötletem erre, ezeket meg is fogjuk valósítani. Szerbiának rengeteg nyersanyaga van. Ez egy gazdag ország! Bányái vannak, erdői... Fával még ma is dolgozom. Néhány évvel ezelőtt nagy cég volt a Jugodrvo, ma kicsiben dolgozunk együtt. A legnehezebb időkben is dolgoztunk – mondta Zsámbóki József.
– Szeretem ezt az országot, ezt a népet, mert a segítségével éltem túl. Akármilyen nagy a gyűlölet világviszonylatban, a szeretet nagyobb. Aki tud szeretni, annak már megvan a fél egészsége, de szerintem másfél is. Azt mondom, a szeretet a legjobb orvosság a világon. Én nem tudok gyűlölni. Elhatároztam, a németeknek megbocsátok, de az anyám áldozatát nem felejtem el soha. De ez a nép és ez a generáció nem bűnös. Nagyon jó kapcsolatot építettem ki a német és az izraeli egyetem között. Barátsággal épülnek ki a nemzetközi kapcsolatok. Ami elmúlt, elmúlt. A jelen sem tart sokáig, a jövőbe kell nézni! Nem szabad a korral foglalkozni, csak azzal, mit valósíthatunk meg. Ahelyett, hogy fentről kérnénk segítséget, tervezzük meg, mit tehetünk azért, hogy a terveink megvalósulhassanak – osztotta meg életfilozófiáját és jó tanácsát Zsámbóki József.
