Udvarnok

A szórványmagyarság egyik legveszélyeztetettebb falvaként tartják számon a Begaszentgyörgy községben található, alig több mint ezer fő által lakott közép-bánsági kistelepülést, Udvarnokot (Banatski Dvor), amely Nagybecskerektől északra fekszik. A néhány évtizeddel ezelőtt még többségében magyarok által lakott településen mára már igencsak megfogyatkozott a magyar ajkú lakosság száma. Az öregek elhalnak, a fiatalok meg elmennek, mondják a helyiek, hozzátéve, azok, akik mégis maradnak, asszimilálódnak, vegyes házasságot kötnek, majd szerb osztályba íratják a gyerekeiket is. Magyar osztály már jó ideje nincs a faluban, a művelődési egyesület sem működik, az egyetlen olyan hely, ahol a magyarság összegyűlhet, a helyi római katolikus templom.

– Udvarnokon nem lehet eltévedni – mondják érkezésemkor beszélgetőtársaim, Csíkos András, Kádár István és Nyerges Sándor, az udvarnoki magyarság emblematikus figurái, akik széles mosollyal fogadnak. – Nekem mégis sikerült – válaszolom nevetve, amikor belépek a helyi Szent Rozália Szűz templommal csaknem szemben lévő takaros házba. Amíg megfő a kávé, megtudom, hogy András 1941-ben született, a helyi szövetkezetben dolgozott könyvelőként, harmincöt éven át. Két leánya van, mindketten Magyarországon élnek, az egyikük Martonvásáron, ahol egy vállalatban titkárnőként dolgozik, a másikuk Budapesten, a MÁV Szimfonikus Zenekar tagja, emellett tanít is. A feleségével él, négy éve a helyi templom kántora. Kádár István 1943-ban látta meg a napvilágot, földműveléssel foglalkozik, a helyi szövetkezetben dolgozott több mint harminckilenc éven át, onnan vonult nyugdíjba. A fia a faluban lakik, szintén földműveléssel foglalkozik, jókora területet művel, amelynek egyik részét a családi örökség, a másik részét pedig a bérelt terület teszi ki. A lánya Csongrádon él a családjával, egészségügyi dolgozó Szentesen, mellette tanít is. Nyerges Sándor 1947-ben született, a nagybecskereki szőnyeggyárban dolgozott negyven éven át. Jelenleg egyedül él, a feleségét egy évvel ezelőtt veszítette el. Az első házasságából két fia született, akik közül az egyik Udvarnokon, a másik Magyarittabén él. A második házasságából egy fia és egy leánya van, az előbbi Muzslyán, az utóbbi Udvarnokon lakik. A Szűcs Imre Udvarnoki Magyar Oktatást és Művelődést Fejlesztő Társulás alelnöke.

András, István és Sándor ma is szívesen emlékeznek vissza a régi szép időkre, amikor még pezsgő élet jellemezte a falut. – Volt minden, munka is, szórakozás is. Ma viszont már egyik sincs – mondják. – ’61-ben, amikor elmentem katonának, a falu lakosságának több mint hatvan százaléka magyar volt, ma viszont már nem tudom, hogy eléri-e a húsz százalékot. Nagyon megfogyatkoztunk. Az öregek elhalnak, a fiatalok meg elmennek. Éppen megnéztem a templomban az adatokat, tavaly tizenhat felnőtt halottunk volt, és csupán négy keresztelőnk, ráadásul ezek közül egy esetben felnőtt keresztelkedett meg, tehát valójában három gyermeket kereszteltek meg a templomban. Idén már négy halottunk volt, és mindössze egy keresztelőnk – meséli András, hozzátéve, igaz, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az általa említettnél jóval magasabb a magyarok aránya, ám azóta sokat változott a helyzet. Sokan elmentek a faluból. Amikor ennek okairól kérdezem őket, Sándor veszi át a szót. – Nincs lehetőség a faluban. A gyárak tönkrementek. Nagybecskerek korábban rendkívül erős iparral rendelkezett, amerre csak néztünk, mindenütt gyárak voltak, ma viszont már alig működik közülük néhány. A szőnyeggyárnak például, ahol magam is dolgoztam, annak idején több mint kétezer munkása volt, akiket tizenegy busszal hordtak. Majdnem több busza volt a gyárnak, mint az Autobanatnak. Slepperekkel hordták a szőnyegeket a világ minden tájára. Aztán a gyárat tönkretették, a munkásokat pedig elküldték – hangsúlyozza Sándor, akivel András és István is egyetért abban, hogy nem egyedi esetről van szó, a legtöbb nagyvállalat esetében ugyanez a helyzet. – Rengetegen beköltöztek a városba, eladták a családi vagyont, portát vettek, építettek, aztán, amikor a gyárak tönkrementek, nem volt munkájuk, ugyanakkor nem volt miért visszajönniük sem, mert a földeket eladták. Nem is tudom megmondani, mennyi üres ház van most itt, Udvarnokon. Nem kellenek senkinek – legyint István.

A kilencvenes években a faluba költözött menekültek jelentős mértékben megváltoztatták a település nemzetiségi összetételét. – A faluba érkezőknek egész házsorokat építettek – mondják, hozzátéve, azok, akik egykor nincstelenül érkeztek, mára már igencsak megszedték magukat. – Olyanok is jöttek, akik csak tologatták a biciklit, nem is tudták hajtani. Aztán addig tologatták, hogy csak megtanulták hajtani is. Most viszont vannak köztük olyanok is, akiknek negyven-ötven fejőstehenük van, meg mellette vagy száz birkájuk. Van két-három munkásuk, akiknek húsz-huszonkétezer dinárt fizetnek – meséli István. – A falu szélén megvették a házakat, lerombolták őket, és csirkefarmokat létesítettek a helyükön. Ott is mind a magyarok dolgoznak. Amikor jöttek, szinte a hónuk alatt elfért a cókmókjuk, aztán gyorsan összeszedték magukat. Most már ők az urak – fogalmaz István. – Sajnos azt kell mondanunk, lassan mi vagyunk itt a szolgák. Oda jutottunk, hogy a magyarság jó része béresként dolgozik – állapítja meg lemondóan Sándor. – Aki még itt van, és aki még nem nyugdíjas – teszi hozzá András.

A munkalehetőségek hiánya nagymértékben hozzájárult az elvándorlás mértékének növekedéséhez is. Azt mondják, ma már nem is nagyon vannak fiatalok a faluban. Ahogyan fogalmaznak, elmentek a munka után. Sokan a környező településekre, sokan külföldre, Ausztriába vagy Németországba.

– Akinek van valahol rokona vagy ismerőse, az már azt nézi, hogy menjen innen minél messzebbre. Egyszerűen nincs megélhetési lehetőség – magyarázza Sándor, aki szerint egyebek mellett ezzel magyarázható az is, hogy a faluban néhány évvel ezelőtt megszűnt a magyar nyelvű oktatás. – Azok a gyerekek, akik magyar nyelven tanulnak, Tordára járnak iskolába. Valamikor volt itt magyar nyelvű oktatás elsőtől nyolcadik osztályig. Akkoriban azoknak kellett Begaszentgyörgyre utazniuk, akik szerb nyelven tanultak – hangsúlyozza Sándor. – Mi annak idején huszonhárman voltunk az osztályban – szól közbe András. – Aztán megszűnt a magyar nyelvű nyolc osztály. De a négy osztályt legalább itt járhatták. Most viszont már négy osztály sincs magyar nyelven – folytatja Sándor. – Csak a pap jár ki hittant tanítani a magyar gyerekeknek – teszi hozzá András. – Elsőtől nyolcadikig Tordára járnak a gyerekek – veszi vissza a szót Sándor. – Van egy kis kombi, azzal hordják őket – szól közbe István. – Néhány évvel ezelőtt voltak olyan próbálkozások, hogy legalább az alsó osztályokat újraindítsák, de a szülők nem hajlottak rá, inkább szerb osztályba íratták a gyerekeiket – folytatja Sándor, akinek saját bevallása szerint emellett óriási szívfájdalma az is, hogy a helyi művelődési egyesület sem működik már, amelynek az alelnöke, egyedül a Szűcs Imre Gyermekversmondó Versenyt szervezik meg évről évre, azt is nagy nehézségek árán.

– A kultúregyesület eleinte nagyon jól megindult, de aztán nem boldogultunk. Az a hozzáállás dominált, hogy én nem csinálom, de neked se engedem, hogy csináld. Nem kaptunk segítséget. Pedig felöleltük a magyar és a szerb gyerekeket is, és a szerb gyerekek is ugyanúgy járták a magyar táncot, mint a magyar gyerekek. A környező településekre, sőt, Bácsfeketehegyre is el tudtunk menni fellépni. Aztán abbamaradt. Egyedül a Szűcs Imre nevét viselő szavalóverseny az, ami továbbra is él, azt még valahogy meg tudjuk szervezni. A táncot viszont néhány év után már nem tudtuk miből finanszírozni, se koreográfusunk, se zenészünk, se ruhánk nem volt, és ez mind pénzbe került volna. Aztán később szerettünk volna karácsonyi rendezvényt szervezni, de akkor is azt kérdezgették, mit akarnak ezek már megint, és újra abbamaradt a dolog, nem lett belőle semmi – meséli szomorúan, hozzátéve, eleinte több mint huszonöt gyermek járt az egyesület által szervezett foglalkozásokra, de már akkor is voltak, akik a kákán is csomót kerestek. De számtalan hasonló esetet fel lehetne sorolni. Arról nem is beszélve, hogy hol elkaptuk a kultúrotthon kulcsát, hol nem, és amikor elkaptuk, akkor meg nem volt fűtés, a gyerekekkel viszont nem lehetett a hidegben dolgozni – emlékezik vissza. – Pedig a kultúrotthont egykor közösen építettük, önkéntes munkával. Megvolt, hogy minden lakosnak öt vagy hat napot kellett dolgoznia, kubikoltunk, ástunk, betonoztunk, mindent – vág közbe István, akiben kisvártatva felidéződnek a nyolcvanas évekbeli pezsgő kulturális élet emlékei is. Arra az időszakra András és Sándor is szívesen emlékeznek vissza. András zenélt is a bálokban. Mindhárman nagyon szerettek oda járni.

– Ment a kultúrélet, volt tánc is, mozi is, minden. Ma már nincs semmi, se magyar, se szerb rendezvény, csak az asszonyok járnak össze pikádózni – összegzi Sándor, majd közösen megállapítják, hogy ma már a templom az egyetlen olyan közösségi tér a faluban, ahol a helybeli magyarok összegyűlhetnek. – Tordáról jön Tapolcsányi Emánuel plébános úr, egy kivétellel minden vasárnap a hónapban, ugyanis minden hónapban egy alkalommal átmegy Roggendorfra, ez Udvarnok másik része, ahol szintén van katolikus templom, de ott még kevesebb magyar él, mint itt. A miséken mindössze tizenöt-húszan vagyunk. De ha valamilyen nagyobb ünnep van, akkor tele van a templom, szentestén meg feltámadáskor akár nyolcvan-százan is összejövünk – hangsúlyozza András, hozzátéve, a falu búcsúja szeptember 4-én, Szent Rozália napján van.

Amikor a falubeli magyarság jövőjéről, perspektíváiról kérdezem őket, mindhármuk arca elkomorodik. – Az elmúlást látjuk. A magyarok annyira kihalnak, hogy húsz év múlva talán már nem is lesz itt magyarság. A szerb gyerekeknek lesz jövőjük, van pénzük, rengeteg jószágot tartanak, iskoláztatják őket, van esélyük az itt maradásban is. A magyaroknak nincs. Nagyobb részük már elment, kisebb részük ezután fog elmenni. Úgyhogy nem látok nagy jövőt az itteni magyarságnak – fogalmaz András. – Az a kis magyarság, amely még itt maradt, az sem tart össze. Ez a legnagyobb baj. Ha összetartanánk, akkor talán tudnánk harcolni a megmaradásunkért. Az idősebb generáció tagjai jól tudják, hogy mi mindene volt Udvarnoknak, és azt is, hogy ma már nincs semmije. Azt a kicsit is elvették tőlünk, amink volt – kesereg Sándor. – Annyi van talán, ami jó, hogy nem veszekszünk. Nincs gyűlölködés – mondja István, hozzátéve, a magyarok közül sokan eljárnak a szerb ünnepségekre, és a szerbek közül is sokan részt vesznek a magyar ünnepségeken.

Búcsúzásunkkor büszkén mutatják meg közelebbről is a Szent Rozália Szűz templomot, majd az egykor szebb napokat is megélt kultúrotthon felé irányítanak, amelynek ajtaján még a választásokkal kapcsolatos hirdetmények lógnak, az előtte lévő járdán ázott plakátokat sodor a szél, a szemközt lévő buszmegállóban csendes magányban várakozik egy idős néni. Csupán a főúton elszáguldó autóból kiszűrődő turbo folk dübörgése zavarja meg egy pillanatra az udvarnoki nyugalmat.