Egyhetes vajdasági körúton jártak a Csilla von Boeselager bárónő bottropi (Németország) segélyszervezetének önkéntesei. Ellátogattak több vajdasági intézménybe, amelyekbe az elmúlt években jelentős segélyszállítmányokat juttattak el. A tíztagú különítmény vezetője a Németországban élő – magyarcsernyei születésű – dr. Alemany Fesszl Erzsébet volt, aki nélkül az elmúlt 26 év alatt nem érkezhetett volna annyi segélyszállítmány a vidékünkre.
Dr. Alemany Fesszl Erzsébet: Szülőfalu csak egy van
Elég csak visszaemlékezni a nagybecskereki katolikus plébániahivatal épületében működő gyógyszertárra, amelyben a kilencvenes években ingyenesen osztották a gyógyszert.
Alemany Fesszl Erzsébet életútját meghatározta az a családi nevelés, amelyet Csernyéről vitt magával a nagyvilágba. Német–magyar házasságban született. Itthoni éveinek emlékei között él az is, hogy családja már azokban az időkben is igyekezett segíteni az elesetteken és az akkori társadalom kivetettjein. A segítőkészség szükségének érzete később nagyban megkönnyítette számára a pályaválasztást, és meghatározta életfilozófiáját. A nagybecskereki Gimnázium (utolsó tiszta magyar) korosztályában érettségizett, majd a szülők óhajára, egy latin diploma és közép-európai képzés céljából beiratkozott a Zágrábi Egyetem Orvostudományi Karára.
Orvosként szülőfalujában szeretett volna dolgozni, de akkor a falunak már volt orvosa, ezért Németországba költözött, ami – mint az később kiderült – jó döntés volt. Orvosi diplomáját elfogadták, és gyorsan munkát kapott. Itt ismerte meg jövendőbeli férjét, a spanyol származású dr. Jósé Alemanyt, a híres érsebészt. Aztán jöttek a vérzivataros idők, és Ceausescu román diktátor bukása után Erzsébet úgy döntött, hogy hivatást vált.
Egy kereszt és néhány megcsonkított sírkő – ennyi maradt Molidorfból
– Mivel a családomnak a fele ma is Romániában él, ezért mondtam a férjemnek, hogy attól a pillanattól kezdve én nem leszek többé orvos, hanem segélygyűjtéssel fogok foglalkozni. Ismerem a vidéket, tudom, hogy milyen körülmények között élnek az emberek, és tudom, hogy rá vannak szorulva a segélyre. Főleg akkor, Romániában. Így kezdtem, és emlékszem, hogy 1990. február 20-án érkezett meg Romániába az első, a kezdeményezésemre összegyűjtött szállítmány – meséli Erzsébet, akinek a kezdetekben nagyon sokat segített férjének ismertsége is (ő alapította meg az első önálló érsebészeti osztályt Németországban). Neki köszönhetően nagyon sok gyógyszert, orvosi felszerelést, betegágyat sikerült Vajdaságba és Romániába hozni.
A későbbiekben Csilla von Boeselager (a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik megalapítója) alapítványában kezdett dolgozni.
– Már 26 éve vagyok tagja a Csilla von Boeselager alapítványnak, illetve a Kelet-Európa segélyszervezetnek. Csilla bárónőt jól ismertem, és az volt a gyágyam, hogy csatlakozzak hozzá. Ő is boldog volt, hogy szerb, horvát, magyar, spanyol, és ebből kifolyólag románul is értő munkatársat talált. Szinte az utolsó napjáig sikeresen dolgoztunk a segélyszállítmányok küldésében.
A háborús évek mögöttünk vannak. Erzsébet is már nyugdíjas, de nyolcvanévesen is szívügyének tartja az emberbaráti segélyezést. Évente ötven tehergépkocsira való segélyszállítmányt indít útjára Németország területéről. Azt tervezi, hogy a magyarcsernyei családi házat is közösségi otthonná változtatja.
– Többször kapom ezt a kérdést: még mindig kell a segély? Igen! Éppen ezért is hoztam el ide a munkatársaimat, hogy maguk is megbizonyosodjanak: még mindig nagy szükség van az emberek megsegítésére. Mert, ugye, egy-egy csomagra ráírják valakinek a nevét, vagy egy település megnevezését, de úgy gondoltam, hogy ezeknek az embereknek meg kell látniuk azt, hogy konkrétan hova és kinek adják azt, amit ők ott Bottropban gondosan becsomagoltak és útra indítottak. Az önkéntesek az elmúlt napokban meglátták a segély átvételének módját, majd osztását. Láthatták a zentai kórház nagyon áldatlan állapotát is. Meg vagyok döbbenve, hogy még ilyen kórház van, létezik. Ez a csapatom egy kisebb része. Odaadóak, mind ingyen dolgozik – és nem gazdag emberek. Egyszerű emberek, akik sokszor saját maguk is rá vannak utalva a pénzre, mégis segítenek. Ha ezt elmesélem az itteni embereknek, akkor sokan el sem hiszik, hogy vannak, akik ingyen segítenek olyanokon, akiket nem is ismernek, nem is tudják, hogy hova megy az adomány. Az emberek persze bíznak bennem, mert tudják azt, hogy innen származom, tudom a nyelvet. Tudják, hogy az adományok jó helyre kerülnek.
A különítmény ellátogatott a tragikus sorsú Molidorf (Mollyfalva) település helyére is. A német falut 1833-ban létesítették. 1945-től fogolytáborrá alakították, ahol több ezer németet tartottak 1948-ig. A túlélőket Gákovára vitték, a faluba pedig bosnyák telepesek érkeztek. A falut a múlt század ötvenes éveiben végérvényesen felszámolták. Ez a látogatás sem volt véletlenszerű, ugyanis Fesszl Erzsébet kilencéves korában többször is járt a molidorfi fogolytáborban. Rokonainak hozott élelmet, amikor a partizán őrök megengedték neki. A máig fel nem tárt tömegsírokban két rokona is nyugszik.
A falunak mintegy ezer lakosa és 370 háza volt. Volt temploma, iskolája, községháza. Mindebből mára semmi sem maradt. Még a temető sincs meg.
– Csak időseket hoztak ide, hatvan éven felülieket, valamint 2 és 14 év közötti gyerekeket. A más korabeli németeket munkalágerekba vitték és a régi birtokokon dolgoztak. Ez a láger volt az, ahol tulajdonképpen az embert idehozták és a rossz étkezés, a sok betegség miatt – tífusz, malária, mindenféle infekció – életük rövidre volt szabva, úgyhogy nagyon sokan meghaltak. Ebben a tömegsírban háromezer ember fekszik. Csak azok maradtak meg, akik éjjelente ki tudtak szökni a lágerból és elmentek a közeli magyar falvakba, Tóbára vagy Csernyére, hogy a kertekből krumplit vagy hagymát szedjenek föl, vagy kukorica- és búzaszemeket szedjenek a határban. Persze, ha elfogták őket, akkor megbüntették és pincébe zárták. Nagybátyám túlélte a megpróbáltatásokat és a tábor bezárása után Pélmonostorra került, ahol Tito kastélyában dolgozott. Nevelte a fácánokat és a nyulakat a vadászatokra. Ott dolgozott 1954-ig. Utána családjával kivándorolt Amerikába – meséli Erzsébet. Mint mondja, két másik molidorfi származású rokona Chicagóban él. Még mindig érdeklődnek, visszagondolnak a szülőfalujukra, az itt történtekre. De nem akarnak soha többé eljönni ide és megnézni szenvedéseik helyét.
