„Ha ismertek valakit, aki megküzdött a rákkal, és elment; vagy olyat, aki most is harcol; esetleg bátor túlélőket; akkor másoljátok le ezt a bejegyzést, és tegyétek fel a saját falatokra a támogatás, a tisztelet és a szeretet jeleként” – olvashattuk néhány nappal ezelőtt a legismertebb közösségi oldal üzenőfalain a rendkívül sokak által megjelentetett üzenetet, amelyet a rák túlélőinek napja alkalmából fogalmaztak meg. A nap kijelölésére vonatkozó kezdeményezés célja az volt, hogy legyen egy ünnep azok számára is, akik túlélték a betegséget, és akik ezáltal motivációt és támogatást nyújthatnak másoknak is.
Valószínűleg valamennyien ismerünk olyan személyeket, sajnos sokan a közvetlen környezetünkből is, akiknek már meg kellett küzdeniük a rettegett betegséggel, köztük olyanokat is, akik sikerrel tették ezt meg, és olyanokat is, akik sajnos sikertelenül. Ám mivel a betegség, sok más betegséghez hasonlóan, térségünkben még ma is tabunak számít – olyasminek, amiről nem szívesen beszélünk, sőt, amit némiképp talán szégyellünk is, és amiről éppen ezért úgy gondoljuk, hogy egyedül kell vele megküzdenünk, vagy legfeljebb a legközelebbi családtagjaink bevonásával – nem beszélünk sem magáról a betegségről, sem azokról, akik sikeresen megküzdöttek vele. Inkább igyekszünk a szőnyeg alá söpörni, mint ahogyan azt a problémáinkkal is igen gyakran tesszük.
Az egyik kedves ismerősöm, aki nemrég gyógyult ki a daganatos megbetegedéséből, azt mesélte, számára is rendkívül tanulságos volt a saját története. Eleinte ugyanis rajta is úrrá lett a kétségbeesés, rövidesen azonban úgy döntött, mielőbb túl kell lépnie rajta ahhoz, hogy meggyógyulhasson, és a kezelés során már tudatosan nem tekintett magára betegként. „Mindenekelőtt a lelkünkben kell rendet tenni, azt kell helyrepofozni, hiszen ha a lelkünkben rend van, akkor a testünk egyensúlya is helyre fog állni, és meg fogunk gyógyulni” – foglalta össze a legfontosabb felismerését, hozzátéve, az életét elsősorban olyan szempontból változtatta meg a betegsége, hogy megtanulta értékelni azokat a dolgokat, amelyek a mindennapok során körbeveszik. „Ma már jól érzem magam a bőrömben, mert tudom, hogy az élet szép. Azok felett az apró gondok és bajok felett pedig, amelyek mindannyiunknak az életében jelen vannak, megtanultam átsiklani. Megtanultam, hogy ki kell zárnom az életemből a problémákat és a negatívumokat, éppen ezért igyekszem kizárólag olyan dolgokkal és emberekkel körbevenni magam, amelyek, illetve akik pozitívan hatnak rám, mert úgy érzem, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy negatív energiát szívjak magamba” – magyarázta, hozzáfűzve, azt szeretné, ha minél többen felismernék a pozitív gondolkodásnak és a lélek folyamatos karbantartásának az egészségmegőrzésben és a betegségmegelőzésben betöltött szerepét.
Az egyik népszerű internetes portál egy korábbi cikkében több olyan személyt is megszólaltatott, aki túlélte a rákot. Miután ezek a túlélők ismertették a történeteiket, a cikk szerzője valamennyiüket arra kérte, hogy foglalják össze, miben változott az életük. A válaszaik igen tanulságosak. Az egyikük azt mondta: „A betegség nem múlt el nyomtalanul, sok mindenben megváltoztatott. Azelőtt mindenkit fontosabbnak tartottam magamnál, de ma már nem így van. Rájöttem, hogy ez az egy életem van, ami túl rövid és törékeny ahhoz, hogy olyanokra pazaroljam, akik még csak nem is jók hozzám…”, a másikuk viszont azt felelte, „sokan félnek, hogy ha beszélnek erről a betegségről, akkor bennük is előjön majd. Inkább homokba dugják a fejüket, ahelyett, hogy észrevennék, a betegségeknek oka van. Engem rávett, hogy lassítsak: azelőtt az utcán rohanva közlekedtem, és csak a szemmagasságig láttam a házakat. Ma felnézek rájuk, és gyönyörködöm, milyen szép épületeink vannak. Megpróbálom behozni az elvesztegetett időt…” Egy fiatal férfi szintén arról beszélt, hogy a betegsége elsősorban az életfelfogását változtatta meg: „A betegség után sokat változott az életfelfogásom. Megláttam azokat az apró örömöket, amelyek fölött más simán elsiklik. Sokkal kitartóbb lettem: amit eltervezek, azt meg is valósítom, és ha nem sikerül, felállok, és megpróbálom újra. Ha csak úszok az árral, az nem segít.” Hasonlóan vélekedett egy másik válaszadó is: „A betegség tanított meg rá, hogy legyek nyitottabb, hogy ne idegeskedjek felesleges dolgokon, és hogy ne hordjam magamban a félelmeimet. Gyökeres változásra volt szükségem, de úgy érzem, sikerrel vettem az akadályt.” A válaszadók között azonban olyan is akadt, aki prózaibb módon közelítette meg a dolgot: „Nem hiszem, hogy azért, mert túléltük ezt a betegséget, hősök lennénk. Nem. Nem tudjuk megmondani a frankót, nem tudjuk, mit csináltunk másképp, hogy nekünk miért sikerült végül. Az igazság az, hogy valójában »csak« szerencsénk volt. Igen, mázlisták vagyunk, hogy kaptunk még egy esélyt.”
Akármelyikük mondatai hatnak is ránk leginkább, akármelyik rákot legyőző személy álláspontját érezzük is magunkhoz legközelebb állónak, kétségtelen, rendkívül fontos, hogy a támogatás, a tisztelet és a szeretet kifejezése mellett tanuljunk is azoktól, akik sikeresen megvívták a harcukat a rettegett betegség ellen, akkor is, ha közvetlenül érint bennünket, és akkor is, ha csak közvetetten. Könnyen előfordulhat, hogy azon szemléletváltás fontosságának a felismerése, amely szinte mindegyikük válaszából kitűnik, nemcsak a betegség legyőzésében segíthet bennünket, hanem annak megelőzésében és az egészségünk megőrzésében is, és ilyen módon – önmagunk legyőzésével – mi magunk is győztesek lehetünk.
