Ünnepélyes keretek között avatták Zenta község díszpolgárává az elmúlt hétvégén a zentai községi képviselő-testület városnapi díszülésén dr. Bálint Béla zentai gyökerekkel rendelkező, ám évtizedek óta Belgrádban élő akadémikust, orvosprofesszort, egyetemi tanárt, aki annak ellenére, hogy a világ számos szegletét bejárta, ma is szívesen tölti az idejét a Tisza-parti településen, amely kiváló lehetőséget kínál számára nemcsak az elmélyült kutatómunkára, hanem a mindennapokból való kiszakadásra, valamint a testi és a lelki feltöltődésre is.
– 1952. július 26-án születtem Tiszaszentmiklóson, 1956-ban a szüleim átköltöztek Zentára, és attól kezdve egészen 1980-ig, amíg nem költöztem Belgrádba, Zentán éltem. Ezen a településen fejeztem be az óvodát, az általános iskolát és a gimnáziumot is, amire nagyon büszke vagyok, hiszen az intézmény a legrégebbi és a legnevesebb vajdasági gimnáziumok egyike. A természettudományi szakra jártam, de a középiskolai tanulmányaim vége felé közeledve igen nagy dilemmát okozott számomra annak eldöntése, hogy a természettudományokkal, a társadalomtudományokkal vagy valami egészen mással kapcsolatos pályát válasszak. Sokáig mikrobiológus szerettem volna lenni, gondolkodtam a biokémián is, ám mivel időközben több díjat is nyertem a rendezéseimért, amelyek kapcsán még ma is nosztalgiával gondolok vissza Sartre, Beckett, Handke és más szerzők azon műveire, amelyeket színre vittünk, végül a rendezői pálya mellett döntöttem akkortájt – emlékezett vissza lapunknak nyilatkozva dr. Bálint Béla, akinek azonban később mégis másként alakult a sorsa.
– A gimnáziumi évek vége felé közeledve megismerkedtem Gerold Lászlóval, akinek köszönhetően eljutottam a szabadkai Népszínházba, ami azért volt fontos számomra, mert a budapesti színiakadémia a Szabadkai Népszínházon keresztül írta ki a pályázatait, jómagam pedig rendezői szakra szerettem volna iratkozni. Ám mivel kiderült, hogy abban az évben sajnos nem írják ki a pályázatot a rendezői szakra, letettem erről az álmomról. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy három napnyi gondolkodás után autóba ültem, és lementem Újvidékre, ahol utánajártam az ottani felvételi-feltételeknek. Mivel láttam, hogy a pontszámaim alapján felvételi nélkül is fel fognak venni, orvostanhallgató lettem. Annak ellenére, hogy ez korábban soha nem állt szándékomban, sőt, nem is tekintettem különösebben nagy szimpátiával az orvosokra, ugyanis az volt a tapasztalatom, hogy vannak köztük nem kis számban olyanok, akik „kis-Istennek” vélik magukat, és ez számomra nemigen volt megnyerő. Másrészt, mivel matematikus családból származom, hiszen az édesapám, a nagynéném és az unokahúgom is matematikus volt, és középiskolás koromban magam is tartottam matematikaórákat, annak sem örültem, hogy az orvosi egyetemről hiányzott ez a tantárgy. Ma viszont, amikor azt kérdezik tőlem, hogy mi szükséges az orvosi tudáshoz és az orvosi feladatok megfelelő módon történő ellátásához, akkor azt válaszolom: értelemszerűen rendkívül fontosak a természettudományi alapismeretek; azután tudni kell, hogy mi miből áll – ez az anatómia; tudni kell, hogy az a valami hogyan működik – ez a fiziológia, tudni kell, hogy mi történik, ha a szerkezet károsodik meg – ez a patoanatómia; ugyanígy azt is tudni kell, hogy mi az, ami kimutatja, meghatározza a meghibásodások funkcionális létét – ez a patofiziológia; majd jönnek a különféle alkalmazott ágak – az „orvosi iparművészet”, a belgyógyászat, a sebészet és más ágak; és a sort még sokáig folytathatnám. Ezek után meg szoktam kérdezni: vajon mi kell még, kell-e még valami? Sajnos azonban csak a legritkább esetben kapom meg azt a választ, hogy a matematika, pedig így van, hiszen a matematika az életünk „logikai edzőterme” – magyarázta dr. Bálint Béla, akinek saját bevallása szerint az orvosi egyetemen folytatott tanulmányai során 1975-ben történt meg a tudatában az a szemléletváltás, amelynek köszönhetően teljes mértékben megváltozott az orvosi hivatáshoz való hozzáállása.
– Akkoriban kötelező gyakorlatként három hetet az újvidéki szülészeti-nőgyógyászati osztályon tölthettem. Az ottlétem legelején hosszú órákon át ültem egy fiatal, hosszú, fekete hajú, szülő nő mellett, és az volt a feladatom, hogy én legyek az, akinek fogja a kezét, vagyis inkább az alkarját, és ilyen módon próbáljak segíteni neki. A nő gyermeke – ha jól számolom – azóta már negyvenegy éves, és valószínűleg fogalma sincs arról a történetről, ahogy minden bizonnyal az édesanyja sem emlékszik már semmire belőle, számomra viszont igen meghatározó élmény volt, hiszen felismertem azt, mennyire fontos, hogy segítsek másokon, különösen a gyermekeken és a nőkön. Később – ha jól emlékszem – tizenöt vagy tizenhat szülést asszisztáltam végig. Azt hiszem, tulajdonképpen akkor írtam be igazából az orvosi egyetemet, legalábbis a tudatomban mindenképp – hangsúlyozta dr. Bálint Béla, aki az oklevele megszerzése után Újvidéken szeretett volna maradni, szinte az is mindegy volt neki, hogy orvosként vagy újságíróként fog-e elhelyezkedni, hiszen az egyetemi évei alatt az utóbbiban is jelentős tapasztalatot szerzett, ugyanakkor a színháztól sem szakadt el teljesen.
– Annak idején nagyon sokat jártam a Forum épületébe, ugyanis a Híd és az Új Symposion mellett a Képes Ifjúságnak is munkatársa voltam, amelynek viszonylag sok időt töltöttem a szerkesztőségében, ugyanakkor érdekes módon az egyik akkor ott dolgozó titkárnő, annak ellenére, hogy jól ismertük egymást, csak egyetlen vizsgával a diplomám megszerzése előtt tudta meg, hogy nem a Magyar Tanszékre járok, hanem az orvosi egyetemre. De azt azért el kell ismernem, hogy titokban néha valóban beosontam a Magyar Tanszékre, különösen a megboldogult Bányai János óráit kedveltem, akit akkoriban „magyar Jeremy Ironsnak” neveztem, hiszen a megjelenésével, a higgadtságával és a bölcsességével különleges hatást tudott gyakorolni az emberekre. A Forum mellett mindenképpen meg kell említenem az Ifjúsági Tribünt is, amelynek előbb a munkatársa, majd ’75 és ’77 között a szerkesztője is voltam, és ma is büszke vagyok arra, hogy sikerült megalapítanunk a kísérleti színházunkat, ahova Belgrádtól Budapestig jöttek az amatőr színészek, akikkel kiválóan együtt tudtunk dolgozni. Úgy érzem, ebben az időszakban olyan sokrétű tevékenységet fejthettem ki, amely nagymértékben kihatott arra, hogy kb. tíz éve tagja vagyok a Vajdasági Írószövetségnek, négy önálló kötettel és négy antológiával a hátam mögött – fogalmazott dr. Bálint Béla, aki nem tagadja, szinte mindig mást szeretett volna csinálni, mint amit éppen művelt: amikor orvosira járt, írni szeretett volna, amikor írt, akkor képzőművészeti tevékenységet szertett volna folytatni – amiért egyébként szintén több díjat is kapott a ’70-es években. Az orvosi egyetem elvégzésével azonban egyre egyértelműbbé vált számára, melyik az az út, amelyen haladnia kell.
– A szakosítást illetően két dolog tetszett igazán, az egyik a nőgyógyászat volt, a másik pedig a pszichiátria, ezekre azonban sajnos nem tudtam bejutni. Később éppen az egyetemen voltam egy megbeszélésen, amelyen arról volt szó, hogy esetleg felvennének, amikor megkerestek a zentai egészségügyi középiskolából, hogy legyek az intézmény egyik orvos előadója, amit örömmel el is fogadtam. Időközben megnősültem, és ’78-ban megszületett az első lányom is, így Zentára már a családommal együtt költöztem vissza. Ez az időszak kétszer hat hónapig tartott, majd jött a kötelező katonai szolgálat, ami abból állt, hogy a négy hónapos kiképzést követően különféle rendelőkbe helyeztek bennünket – én például a katonai akadémiára kerültem. 1980-ban azután fel is vettek a belgrádi katonai akadémiára, és ott kezdtem el a szakosításomat, mégpedig egy olyan területen, amelyről egészen addig, amíg nem láttam a pályázati kiírást, azt sem tudtam igazán, hogy létezik, a transzfuziológián. Annak az évnek a közepétől kezdve ott dolgozom, két év múlva már bekapcsoltak az írásba is, ami azt irányozta elő, hogy az írószeremet és az íráshoz való hozzáállást ugyan némiképp megváltoztattam, az azonban nem változott, hogy tulajdonképpen továbbra is azokat a gondolatokat írtam le és írom le ma is, amelyeket egy-egy kísérlet vagy kutatás kapcsán másokkal is szeretnék megosztani. Párhuzamosan két úton indultam el, az egyik a manuális munka, amelynek során intervenciókat, hemaferéziseket végzek, amelyek hasonlóak a dialízishez, csak más módszerek alkalmazása révén választjuk szét összetevőire a vért, és távolítjuk el vagy gyűjtjük be a megfelelő összetevőket, attól függően, hogy terápiás vagy donor aferézisekről beszélünk. Én praktikusan csak terápiás aferéziseket végzek, három-négy újítást vezettem be ezen a téren világviszonylatban, mint amilyen például a szelektív és a multimodális aferézis. A legtökéletesebb apparátusokat gyártó és tesztelő coloradói gyárnak is a munkatársa vagyok, amelynek a szakmai jellegű irataiban az én publikációim is szerepelnek, amire igazán büszke vagyok. A másik ág pedig az őssejtkutatás és az őssejtterápia. Az aferéziseket ’81 óta, az őssejtkutatást ’82-’83 óta végzem. Megközelítőleg 1500–1600 őssejt-transzplantációt végeztem el azóta. A klasszikus transzplantációk terén, illetve a regeneratív orvostudomány gyakorlásával a mi csoportunk – az Amerikai Egyesült Államok és Németország után – harmadikként végzett el és publikált őssejt-befecskendezést szívbe infarktus után. Talán éppen az őssejtkutatásnak köszönhetően kerültem be a kilencvenes évek elején vagy inkább középén a belgrádi egyetem orvosi kutatóintézetbe, ahol szintén azóta is dolgozom. A kutatói munkám mellett több egyetemen is tanítok, a belgrádi katonai orvostudományi akadémián nemcsak tanár vagyok, hanem az egyik katedrát is vezetem, emellett tanítok a belgrádi orvostudományi egyetemen, az újvidéki és a niši orvosi egyetemen, valamint a milánói egyetemen is. Amit fontosnak tartok átadni a hallgatóimnak, az az, hogy éppen úgy, mint a sportban, itt is megközelítőleg öt százalék a tehetség és kilencvenöt százalék a befektetett energia és a munka, éppen ezért folyamatosan dolgozni kell, folyamatosan hozzá kell tenni valamit a meglévő tudásanyaghoz; illetve emellett azt is, amit már említettem, amikor arról beszéltem, hogy mi szükséges az orvosi tudáshoz és az orvosi hivatás megfelelő módon történő betöltéséhez – magyarázta dr. Bálint Béla, aki 2002-ben lett a Szerb Orvosi Társaság Orvostudományi Akadémiájának tagja, még mielőtt betöltötte volna az ötvenedik életévét, 2015-ben pedig bekerült a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagjai közé is. Munkásságát és elért eredményeit a kutató és gyakorlati orvostudományok terén tizenkilenc tankönyve és monográfiája – most készül a huszadik –, valamint több mint nyolcszázhúsz megjelentetett szakcikke igazolja, illetve támasztja alá.
Dr. Bálint Béla azonban szakmai tevékenysége mellett mind a mai napig nem szakadt el az irodalomtól sem, több mint tíz éve tagja a Vajdasági Írószövetségnek, és az elmúlt évek során négy önálló verseskötete jelent meg, amelyek mellett négy antológia társszerzője is. A két egymástól teljesen eltérő tevékenység azonban szerinte nemcsak jól megfér egymás mellett, hanem kiválóan ki is egészíti egymást.
– Úgy gondolom, mindenkinek elsősorban embernek – mint ahogyan az megíratott –, azon belül vagy férfinak, vagy nőnek kellene lennie, és csak ezek után határoz meg bennünket az, hogy milyen foglalkozást vagy pályát választottunk, és abban mennyire tudunk sikeresek vagy hasznosak lenni. Titkon talán mindannyian szeretnénk Mozart lenni a saját szakmánkban, de csupán kevés embernek sikerül Salierit is megtestesítenie, pedig a kettő között óriási különbség van – hangsúlyozta dr. Bálint Béla, Zenta község díszpolgára, aki saját bevallása szerint igencsak meghatott az, hogy díszpolgári címet adományoztak neki, hiszen büszke zentai gyökereire, és ma is szívesen tölti az idejét a Tisza-parti településen, amely kiváló lehetőséget kínál számára nemcsak az elmélyült kutatómunkára, hanem a mindennapokból való kiszakadásra, valamint a testi és a lelki feltöltődésre is.
