Vannak dolgok az ember életében, amelyekre soha nem borul a feledés leple. Az első kerékpár, az első ajándék, amelyet saját kezűleg készített édesanyjának, a pillanat, amikor megtudta, hogy sem a Mikulás, sem a Télapó, sem a húsvéti nyuszi nem létezik, az első szerelem, az első csók vagy akár az első csalódás, az első hazugság, amelyről csak később tudja meg, hogy hazugság volt.
De az a pillanat is elevenen él az ember emlékezetében, amikor édesapja kisgyermekként a hideg és sötét éjszakában kezét szorongatva rohan vele, és nagyot ugranak egy árokba. Miközben puskák ropognak. Annyira közel, hogy a dobhártya belefájdul.
Harcsa János – aki ma már John Harcaként mutatkozik be – soha nem feledte ezt a pillanatot. Emlékezik, mert emlékezni akar, nem szeretné elfeledni, hogy mikor, hol kezdődött életének nagy tragédiája – vagy kalandja –, amely végül úgy végződött, ahogyan az szinte kizárólag a hollywoodi filmekben szokott. János szívesen mesél, hogy mások se feledkezzenek meg azokról, akik 1956 őszén menekülni kényszerültek az ismeretlenbe.
János édesapja, idősebb Harcsa János 1956 őszén a budapesti megmozdulásokból is aktívan kivette részét, majd később a mohácsi és a pécsi tüntetésnek is központi szereplője volt. A család Mohácson élt, az édesapának és barátjának volt egy uszálya, ezzel homokot szállítottak Budapestre, valamint egy tanyájuk is volt Kisnyárádon, ebből élt a család. Pécsett a tüntetők leszedték a városháza épületéről a vörös csillagot, helyére pedig a Kossuth-címert tették. Mohácson a községháza épületén került a vörös csillag helyére Kossuth-címer, és Sztálin szobrát is ledöntötte a tömeg. Mindez már nem kerülhette el a rezsim figyelmét, elkezdtek nyomozni édesapja után, így a család menekülni kényszerült. János a pontos dátumra is emlékszik: édesapja október 27-én este közölte feleségével, Ilonával, hogy a családnak mennie kell. Szinte csak egy-egy kis csomaggal és a két gyerekkel, a nyolcéves Jánossal és hétéves húgával, Ilonával, no meg egy-egy biciklivel indultak útnak Udvar irányába.
Kora reggel sem a határ magyar, sem jugoszláv oldalán nem volt senki, az őr kunyhója üresen állt. Az őrtornyokban strázsáló magyar katonák észre sem vették volna a családot, ha a közeli templomban a misére gyülekező hívek el nem kezdtek volna kiáltozni és feléjük mutogatni. A katonák ezt követően lettek figyelmesek az aljnövényzetben lapuló családra, és elkezdtek lövöldözni. Korábban sok eső esett, így minden csupa sár volt. János emlékszik a sárba csapódó golyók bugyborékoló hangjára.
– Ekkor édesapám és édesanyám eldobta a bicikliket, majd édesapám rohanni kezdett húgommal és velem. Édesanyám annyira megijedt, hogy elvált tőlünk, és más irányba menekült. Később kiderült, hogy egy kukoricatáblában rejtőzködött el. Édesapámnak sikerült bennünket átcibálnia a határ másik oldalára, ahol egy árokba ugrott velünk. A nagy hangzavarra már a jugoszláv határőrök is előjöttek, és lovas kocsin érkeztek rejtekhelyünkhöz. Megtaláltak bennünket, és magukkal vittek a közeli laktanyába, majd katonákat küldtek, hogy keressék meg édesanyámat, aki csak két nap múlva került elő. Ezt követően Eszékre vittek bennünket. Azokban az időkben Jugoszlávia a legtöbb magyar menekültet visszaküldte, nekünk az volt a szerencsénk, hogy szüleim beszéltek szerbül, így nagyobb szimpátiával viseltettek irányunkba. A magyar katonák már Udvarnál mindent megtettek azért, hogy a jugoszlávok visszaküldjenek bennünket, de szerencsére úgy döntöttek, nem adnak ki bennünket. Egyébként szüleim azért beszéltek szerbül, mert édesapám csókai, édesanyám pedig törökbecsei születésű volt. Eszékről a gerovói táborba kerültünk. Ez valamikor katonai börtön volt, az első világháború idejében ide hozták az orosz foglyokat, a második világháborúban pedig a németek tartották itt fogva a zsidókat és a szerbeket. Gerovóban nagyon rossz körülmények között éltünk, nemcsak mi, hanem mindenki más. Hogy mennyire, arról az ENSZ, a kanadai nagykövetség és különböző menekültügyi szervezetek is jelentést készítettek nem egyszer, hanem sokszor. Akkoriban nagyjából tíz magyar családot szállásoltak el ott. A szobában, ahol mi laktunk, hét család élt. Velünk egy időben egy századnyi magyar katona is ebben a táborban tartózkodott, ők is a jugoszláv határon szöktek át. Később egy részüket visszaküldték Magyarországra, néhányan azonban eljutottak Kanadába. Azok az éhezés és a fagyoskodás hónapjai voltak. Meg a piszoké. Minden koszos volt, mi is, csak lavórban és hideg vízben mosakodhattunk meg, de azt is csak ritkán. Szobánkban csupán egy kis kályha volt, amellyel nem lehetett felfűteni a helyiséget, pedig akkoriban még nagy telek voltak. Élelem gyanánt főleg burgonyát, kenyeret és káposztát kaptunk, húst csak ritkán láttunk. Naponta egyszer ettünk. Persze gyerekként szép élményeim is voltak. A magyar katonák, bár őket elkülönítették a családoktól, megtanítottak sakkozni, és később rendszeresen játszottam velük. A jugoszláv katonák pedig megtanítottak síelni. Apám a tábort is elhagyhatta, és dolgozhatott a környéken. Már nem tudom, hogy mit csinált pontosan, azt hiszem, hogy tehénfarmon vagy tanyán segédkezett, viszont soha nem tért vissza a táborba üres kézzel, mindig hozott magával valami ennivalót – emlékezett János.
A család 1957 tavaszán Kučevóra került. Gerovóhoz képest itt sokkal jobb körülmények uralkodtak, viszont ebben a táborban már több menekült volt, hiszen miután lezárták Magyarország határát Ausztria irányába, az emberek elsősorban Jugoszláviába menekülhettek. János azt mondja, továbbra is látja maga előtt a tömegesen érkező embereket, és az emlékek mostanában mind elevenebbek, a szíriai menekültek az akkori menekültekre emlékeztetik. Emlékei szerint voltak olyan időszakok, amikor naponta érkeztek új menekültek. A tömeg ellenére nem lehetett panaszkodni az ellátásra, Kučevón jobb minőségű élelmiszert kaptak, jobbak voltak a lehetőségek a tisztálkodásra, és mivel tavasz, illetve nyár volt, nem kellett dideregniük.
Mikor a négytagú család hozzászokott a jobb körülményekhez, és arról kezdtek el beszélgetni, hogy Ausztráliába vagy az Amerikai Egyesült Államokba szeretnének eljutni, újabb váratlan esemény bolygatta meg kis világukat. Idősebb János egy éjszaka egyszerűen eltűnt, senkitől a családban nem búcsúzott el, senkinek nem mondott semmit. János csak évekkel később tudta meg, hogy mi történt. Édesapját Kučevón behívatta a titkosrendőrség, és közölte vele, tudja, hogy a második világháborúban magyar katonaként a Jugoszláviát megszálló erők oldalán harcolt, de arról is értesült, hogy Zentán ő mentett meg a kivégzőosztagtól egy partizánlányt. A titkosrendőrség ekkor választás elé állította idősebb Harcsa Jánost: vagy távozik Jugoszláviából huszonnégy óra leforgása alatt, vagy a rendőrség letartóztatja. János a szökés mellett döntött, és mint kiderült, Nagy-Britannia nagykövetségének köszönhetően Londonba utazhatott.
Harcsa Ilona egyedül maradt a két kisgyermekkel. Ekkor vette fel a kapcsolatot Törökbecsén élő szüleivel és hozzátartozóival. A szülők azt mondták, befogadják őket, így az asszony Vajdaságba utazott gyermekeivel. János elmondása szerint ott persze már minden jó volt, még annak ellenére is, hogy kicsit szűkös volt a hely a családi házban. Iskolába is elkezdett járni, majd barátokat szerzett. Az André testvérekkel továbbra is tartja a kapcsolatot. Egyik legjobb barátja André Károly lett.
– Érdekes, hogy inkább a szerb gyerekekkel barátkoztam. A magyar gyerekek csúfoltak, és meg is vertek néhányszor. Furcsa volt nekik, ahogyan beszélek, meg hát kicsi is, alacsony is voltam. És azért is csúfoltak, mert húgommal menekültek voltunk. A szerb gyerekek jobban elfogadtak. Azután 1962-ben édesanyám megtalálta édesapámat, és utána utaztunk Nagy-Britanniába. Sajnos itt sem fordult minden jóra az életemben. Néhány évvel később szüleim között annyira megromlott a kapcsolat, hogy édesanyám elhagyta édesapámat, és visszament Törökbecsére. A húgomat is magával vitte. Amikor tizenhat voltam, apám talált magának új feleséget, engemet pedig magamra hagyott. Azt mondta, csak hasznomra válik, ha megedződök – idézte fel János.
Ifjabb Harcsa János viszont azok közé tartozik, akik ha kell, a jég hátán is megélnek. Jó tanuló volt, tv- és rádiószerelőnek tanult, felvették inasnak, majd végül sikerült megnyitnia saját műhelyét, amelyből később tv-rádió szaküzlet lett, sőt nem is egy, hanem három. Azután jött az újabb zuhanás: mikor elvált első feleségétől, mindenét elveszítette. Ekkor átképeztette magát, exportmenedzsmentet tanult, szerb, magyar és orosz nyelvtudásának köszönhetően egy brit kőolajipari vállalat vezető beosztású alkalmazottja lett a kelet-európai piacon. Valamivel később ismét megnyitotta saját vállalatát, amely egyrészről repülőterek leszállópályái és hidak javításával, másrészről krematóriumok építésével foglalkozott. Habár végre hátradőlhetne, és megengedhetné magának a pihenést, János továbbra is aktív: Northantsben részt vesz a kertépítészetre szakosodott családi vállalkozás vezetésében. Három gyermek édesapja: fia, Gareth kertépítész, idősebb lánya, Louise egy brit vállalat kínai leányvállalatában dolgozik, fiatalabb lánya, Elisa pedig tiszt a brit légierőnél. Gyermekei édesanyjával, Hazellel 36 éve házasok.
A bánáti és bácskai rokonokat csak néhányszor látogatta meg az elmúlt évtizedekben, habár üzleti ügyek miatt többször is járt a volt Jugoszláviában. A rokonokkal nem igazán tartja a kapcsolatot, mert, mint megjegyezte, az idősebbek már nincsenek az élők között, a fiatalok pedig élik a saját életüket. A törökbecsei André Károllyal viszont szinte naponta kommunikálnak, és Károly olykor Angliában is meglátogatja.
