Wittner Mária hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban 19 éves volt, amikor szabadságharcosként a budapesti Corvin közben és a Vajdahunyad utcában tevékenykedett. November 4-én az Üllői úton aknarepeszektől megsebesült, kórházba került. 1957. július 16-án tartóztatták le, és 21 éves volt, amikor 1958. július 23-án első fokon halálra ítélték. Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, a másodfokú bíróság 1959-ben változtatta életfogytiglanra az ítéletet. A börtönből 1970. március 25-én az utolsók között szabadult, nemzetközi nyomásra. Wittner Mária jelenleg Dunakeszin él, ma, szombaton pedig Szabadkára érkezik egy, az 1956-os forradalomról szóló összejövetelre. Mi a közelmúltban dunakeszi otthonában beszélgettünk vele.
Mint mondta, egyértelmű volt számára, hogy 1956 őszén harcolni kell a változásokért, a szabadságért.
1956 novembere és 1957 augusztusa között több mint 200 ezren hagyták el Magyarországot. Ön 1956 végén távozott az országból, néhány hetet Ausztriában töltött, majd a kisfia miatt visszatért Magyarországra. Hova ment volna?
– Ausztráliába regisztráltattam magam, Amerikába semmiképp se mentem volna. Egyszer meghívtak egy ünnepségre, a budai Várba, amelyen több olyan tudósunk is részt vett, aki 1956/57-ben hagyta el Magyarországot. Miközben mentem föl a lépcsőn, arra gondoltam, hányan elmentek, külföldön lehetőséget kaptak a tanulásra, a kutatásra, dicsőséget, elismertséget szereztek maguknak, de az országnak is. A dicsőséget nem tartották meg maguknak, hanem hazahozták. Mekkora érdeklődéssel faltuk itthon megjelent könyveiket! Évtizedekig azt sulykolták belénk, egyesek még mindig azt mondogatják, meg kell tanulnunk kicsinek lennünk, holott nem így van, ezek a tudósok is például szolgálnak arra, hogy minden okunk megvan arra, hogy egyenesebb testtartással járjunk!
A 200 ezer távozó közül mintegy 20 ezren a dél határon, Magyarország és az akkori Jugoszlávia határán hagyták el szülőföldjüket. Itt, Vajdaságban is nagy-nagy szeretettel fogadták őket. Mit tudtak Önök erről akkor?
– Sajnos nagyon keveset. Nemrégiben kaptam egy DVD-t Boszniából, amely az ’56-os menekültek ottani fogadtatásáról szól, és bosnyákok, magyarok egyaránt megszólalnak ebben az összeállításban. Át is adtam Schmidt Máriáéknak. Legtöbben Jugoszláviából továbbmentek, voltak, akik letelepedtek ott. Nagyon megható, hogy a DVD-n megszólaló bosnyákok mekkora szeretettel emlékeznek az akkor oda érkezett magyarokra. A közelmúltban találkoztam valakivel, aki a forradalom alatt tüdőlövést kapott, de megmaradt, felépült, elmenekült, Horvátországban telepedett le, majd a rendszerváltás után hazaköltözött, a lánya azonban továbbra is ott maradt.
Felfoghatatlan: kétszáz napig halálraítéltnek lenni. Hogyan lehet ezt, és a későbbi szörnyű éveket túlélni, feldolgozni?
– Az erőt azért megkapja az ember a terheihez. Az egyik társamnak benn a börtönben azt mondtam, hogy egészen más, amikor valakit a távollétében ítélnek halálra, amikor tudja, úgysem fog hazajönni, és más dolog itt átélni. Azt igazán nem lehet elmondani, hogy milyen, én csak megköszönöm a Jóistennek, hogy ép lélekkel éltem át. Ehhez kellett a makacsság, a hit, kellettek a könyvek, amelyekből sokat tanultam. Kalocsán és általában a börtönökben azokat a könyveket – a világirodalom nagy alkotásait – is megtaláltuk, amelyeket kinn tiltólistára helyeztek, így én például még Kant műveit is olvastam benn.
Az 1956-ban a gerincébe fúródott, beágyazódott aknaszilánkot csak 1980-ban távolították el, de – mint fogalmazott – a gerince jól van, jól tartja magát. Átvitt értelemben is igaz ez, hisz tudjuk, Wittner Mária mindig gerincesen kiállt az igazságért.
– A börtönben sem tudtam elviselni az igazságtalanságot, ha mással történt, akkor sem, kinyitottam a számat, és ezért büntetés járt. Ám tudjuk jól, nem az az ember, aki adja, hanem aki állja. Volt egy ilyen makacsság bennem, ez végigkísért 13 éven keresztül – hallottuk Wittner Máriától. Mint mesélte, amikor egy alkalommal azt mondta a börtönőrnek, hogy hazudik, az azonnal feljelentette a bíróságon. Az ügyész azt kérdezte: miért azt mondta, hogy hazudik, miért nem azt, hogy nincs igaza? A fiatal nő csodálkozva kérdezett vissza: „Nem mindegy, hogy hogy mondom? Egyik sztaniolpapírba van csomagolva, a másik nem, de mindkettő ugyanazt jelenti.” A bíróságon, amikor felvették az adatokat, és kiderült, hogy Wittner Mária életfogytiglani börtönbüntetését tölti, a bíró meghökkenve kérdezte: Mit tudok én erre adni, életfogytiglan plusz 6 hónap? Valószínűleg ő is átérezte a helyzet abszurditását. Beszélgetőtársunkat a börtönben megpróbálták beszervezni, de nem hagyta magát. Azzal utasította vissza, ő gyermekkorában a karmelitáknál azt tanulta, a bizalommal visszaélni a legcsúnyább dolog, nem tudná megtenni azokkal, akikkel a nap 24 órájában együtt van, együtt eszik a rabkenyeret. Nem tudna a társai szemébe nézni. Ha már az ember mindent elveszített, legalább az önbecsülése maradjon meg.
– Mindig azt mondtam, én nagyon szeretnék szabadulni, de nem mindenáron. 45 kilósan jöttem ki börtönből, ahol sokat voltam „kenyéren és vízen” szituációban. Ezt végig kellett csinálni.
Wittner Mária a börtönből való szabadulása után varrónőként tudott elhelyezkedni, állandóan figyelték, a gyanakvás légköre vette körül sokáig. Nagyon nehéz élete volt, de megőrizte emberi tartását, méltóságát.
Nagy megtiszteltetésként élte meg, amikor 2006-ban Orbán Viktor parlamenti képviselőnek kérte fel.
Mire a legbüszkébb országgyűlési képviselői munkájából?
– Arra, amikor a nemzeti összetartozásról, a kettős állampolgárságról szavaztunk, hiszen mindenkinek joga van az anyaországhoz tartozni. Az, hogy ott lehettem a kettős állampolgárság és az új alkotmány megszavazásánál, nagyon felemelő érzés volt.
Egyik jó ismerőse mesélte, Wittner Máriában mennyi önzetlen segíteni akarás van, holott egyáltalán nem mondható tehetősnek.
– Ahol tudok, akinek tudok, segítek. Annál borzasztóbb érzés nincs, mint amikor valaki akar segíteni, de nem tud. 1989-ben, amikor a romániai forradalom zajlott, akkor voltam a legszegényebb, és nem tudtam adni az erdélyieknek semmit sem, hisz nekem sem volt szinte semmim. Akkor hallottam, hogy van lehetőség arra, hogy vért adjunk. Mentem is azonnal, sírtam örömömben, hogy én is adhatok valamit.
Gyakran hívják, hogy beszéljen különböző rendezvényeken, tartson előadást, és nemcsak Magyarországon, hanem a határon túli régiókban is. Többször járt Vajdaságban is.
– Annak örülök a legjobban, amikor iskolákba hívnak, a legkisebb faluba is szívesen elmegyek. Nemrégiben az egyik felvidéki iskolában jártam, és előtte hallottam, hogy sok szülő otthon a családban nem beszél magyarul a gyerek előtt, hogy az ne keverje a szlovák iskolában a magyar nyelvet a szlovákkal. Számomra ez döbbenetes volt. Nagyon nagy bűnt követ el a szülő a gyerek ellen, ha azért, hogy majd boldogulni tudjon a szlovák társadalomban, elveszi tőle az anyanyelvét. Felnőttként hiába akar majd megtanulni magyarul, már nem tudja olyan szinten elsajátítani, hogy magyarul gondolkodjon. Nem elég a beszéd, kell a gondolat, a szív, a lélek. Mélységesen tiszteltem a 2003-ban elhunyt Teller Edét, aki bár élete nagy részét az Amerikai Egyesült Államokban töltötte, tökéletesen, akcentus nélkül, választékosan beszélte a magyar nyelvet.
2001-ben megadatott Önnek, hogy a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emléknapja alkalmából beszédet mondjon a magyar parlamentben. Akkor nagyon sok ember mély megbecsülését kivívta, a baloldaliak pedig megvádolták, hogy gyűlölködik. Egyáltalán, meg lehet bocsájtani azoknak, akik halálra ítélték, akik annyi társát kivégezték, megvárva, hogy a kiskorúak elérjék a nagykorúságot, akik annyi életsorsot derékba törtek?
– Nem gyűlölködöm, mert az igazság kimondása nem egy gyűlölködő lélekből fakad, hanem a hazugságtól való undorodásból. Amikor 1992-ben elutasították a Zétényi–Takács törvényt, a bűnösök még elég fiatalok voltak, hogy a törvény szerint bíróság elé állítsák őket, ma már 90 és 100 év közötti reszkető öregemberek. Amikor Biszku Béla meghalt, arra gondoltam: most vagy az igazi ítélőszék előtt, a Mindenható ítélkezik feletted.
Sok még az 56-os eseményekkel, a megtorlásokkal kapcsolatos fehér folt?
– Nagyon nehéz teljesen feltárni ezeket a fehér foltokat. Megvan a szándék rá, de sok mindent megsemmisítettek a kommunisták, volt rá idejük, ők csinálták, tudták, mit kell megsemmisíteni.
Most, a forradalom 60. évfordulóján Ön az ’56-os emlékbizottság védnöke. Mit jelent ’56 szellemisége most?
– Egy dolog biztos, ’56 eszméje egy iránytű az életünkben, az is marad. Ez az iránytű a helyes úton vezet bennünket. Ez az iránytű a kezemben van akkor is, amikor azt látom, hogy rossz felé, vagy épp jó felé halad Magyarország. Nekem ehhez az iránytűhöz kell igazodnom, ’56 eszméjéhez. Nagyon sok jó ember van ebben az országban, de nagyon sok megtévesztett ember is. A több évtizedes rombolás, roncsolás, a lelki mélyszántás után, amit műveltek ezzel a társadalommal, kell néhány generáció, hogy helyükre igazodjanak a dolgok. Már lehet látni derűs tekinteteket, hiszek abban, hogy a lelki evolúció elkezdődött és folytatódni fog. Nagyon fontos, hogy egészséges lélekkel tudjunk élni és gondolkodni. Nagyon fontos az egészséges társadalom, annak felismerése, hogy együtt könnyebb, mindenki tegye oda a saját kis részét, mert kinek ilyen tehetsége van, kinek olyan, és lehetett volna, ha nem nyomják el akár egy továbbtanulási tiltással is, mert azért a mi fiatalkorunkban kiváltság volt a tanulás. Engem a könyvek sok mindenre megtanítottak, gondolkodni, összegezni, felismerni az összefüggéseket. Nagyon sokat olvasok, 1956 történetéről is. Az oroszok 1955-ben elhagyták Ausztriát, a békeszerződés szerint akkor Magyarországról is – amely áthaladási, utánpótlási terület volt – ki kellett volna vonulniuk. Amikor ezt olvastam, továbbgondoltam: ha ez megtörtént volna, akkor a kommunista párt nem sokáig maradt volna életben, a szocializmus nem vert volna gyökeret itt. Ettől féltek azok, akiknek az oroszok kivonulása nem állt érdekében, ők azok, akik később leverték az ’56-os forradalmat – hallottuk Wittner Máriától.
