A bácskai Tisza mente néptánckincsének felkutatása terén elért eredményeiért nemrég a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki Budapesten az adai néptáncoktatót, Resócki Rollandot, aki a rangos elismerést augusztus 18-án vehette át a Pesti Vigadóban. A kitüntetés amellett, hogy óriási elismerést jelent számára, arra is ösztönzi, hogy tovább folytassa kutatásait, és a jövőben még határozottabban képviselje azokat az elveket, amelyek az elmúlt évek során a leginkább meghatározták a munkásságát.
– A Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésére kiírt pályázatra annak a kutatómunkának az eredményeivel jelentkeztem, amelyet közel tíz évvel ezelőtt kezdtem el, ugyanis úgy éreztem, mostanra állt össze egy olyan színvonalú anyag, amely méltó ehhez a pályázathoz. Az első körben egy írásbeli munkát kellett beadniuk a jelentkezőknek, és akikét a szakmai bizottság pozitívan bírálta el, azoknak a második körben a gyakorlatban is be kellett mutatniuk azokat az eredményeket, amelyeket a munkájukban leírtak. Az én esetemben ez a munka egy több mint százoldalas tanulmány volt, aminek az elbírálását követően értesítettek arról, hogy május végén lesz a második kör, amelynek során a színpadon is szeretnék látni mindazt, amit leírtam. Erre Vázsonyi Csillával együtt készültünk fel, akinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hiszen rendkívül sok munkát fektetett bele az általunk bemutatott produkcióba, amelyet a Magyar Állami Népi Együttes zenekara kíséretében, egy tizenegy tagú szakmai bizottság előtt mutattunk be. Néhány héttel később levélben értesítettek arról, hogy én is bekerültem azon hét személy közé, akiket a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntetnek ki – mesélte Resócki Rolland, akit saját bevallása szerint már igen régóta foglalkoztatnak a Tisza mente tájegységére jellemző táncelemek.
– Azt hiszem, mindenki, aki gyermekként elkezd néptáncolni, és megismerkedik az alapokkal, idővel a többi tájegység mellett a saját tájegysége jellegzetes táncai iránt is elkezd érdeklődni. Magam is többször kérdezősködtem arról, hogy hol találhatnék olyan felvételeket, amelyek segítségével megismerkedhetnék, mondjuk a moholi táncokkal, de mindig azt a választ kaptam, hogy sajnos ezen a tájon nem voltak ilyen gyűjtések. Valahogy hihetetlennek tűnt számomra, hogy itt, a Tisza mentén, ahol Bodor Anikó, Burány Béla vagy éppen Tripolsky Géza fantasztikus gyűjtéseket végzett, senki ne gondolt volna arra, hogy összegyűjtse a táncos elemeket. A kétezres évek második felében aztán elkezdtem járni a falvakat, és felkeresni az ott élő idős embereket, akiktől megtudtam, hogy a moholi Bartusz Szilvi bácsi igen nagy mennyiségű videóanyagot készített róluk, miközben táncoltak. El is döntöttem, hogy felkeresem Szilvi bácsit, ám kiderült, hogy sajnos időközben elhunyt, ráadásul a hozzátartozói az általa gyűjtött anyagot kidobták a szemétbe, beleértve az összes hang- és videofelvételt és a jegyzőkönyveket is, egyszóval mindent, pedig szekrényszámra álltak nála az anyagok, amiket Szlavóniától egészen Erdélyig gyűjtött, beleértve természetesen Vajdaság teljes területét is. Később sikerült felvennem a kapcsolatot a budapesti Zenetudományi Intézettel, illetve annak munkatársaival, Fügedi Jánossal, Kukár Manó Barnabással és Varga Sándorral, akikkel utánanéztünk annak, hogy vajon a Zenetudományi Intézetben van-e valamilyen erre a területre vonatkozó anyag, és mint kiderült, volt, csak valahogy mindig a polc alján tárolták. Így kerültek elő táncos gyűjtések Óbecséről, Moholról, Völgypartról és Kispiacról is, amelyek olyannyira értékesek, hogy valószínűleg nem a polc alján, hanem a legtetején lett volna a helyük – hangsúlyozta a fiatal kutató, hozzátéve, a Tisza mentén is megtalálható az egyik legrégebbi tánctípusunk, az ugrós tánctípus, melynek alapzenéje a ma is közismert Az olájok, az olájok facipőben járnak…kezdetű dal, a tájegység másik kiemelten fontos tánctípusa pedig az ún. rezgős csárdás, amit olykor még ma is látunk a lakodalmakban.
– Óriási szerencsém volt, ugyanis a felvételeken szereplő adatközlők közül sikerült megtalálnom egy kispiaci és egy völgyparti nénit is, akik örömmel segítettek abban, hogy rekonstruáljuk, miként nézhetett ki mindez a valóságban. Azt, hogy mennyire az utolsó pillanatban került sor minderre, jól jelzi, hogy miközben Moholon a helybeli idős személyekkel elemeztük a filmeket, egyszer csak az egyik néni megszólalt: „Hát igen, ez a botos tánc volt!” Ő volt Rajnai Joli néni, aki felkelt, és eltáncolta a botos táncot. Amikor megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja ezt, azt válaszolta: „Hogyne tudnám, apámék itt táncolták, csak megtanultam én is!”. Később felvettük a táncot, és több interjút is rögzítettünk vele, néhány hónappal később azonban Joli néni sajnos elhunyt – emlékezett vissza Rolland, aki elmondta, a térség néptánckincsének egyelőre nagyon kis százalékát sikerült felkutatnia, ugyanakkor abban bízik, hogy a közeljövőben előkerülhetnek még régebbi táncgyűjtések, illetve sikerül még új gyűjtéseket készíteni.
– Újabb reménysugarat jelent számunkra Nagy Albert hagyatéka, amelyet több évig az özvegye őrzött, nemrég viszont bekerült a Zenetudományi Intézetbe, és ott van egy tekercs, amin azt írja, hogy Jugoszlávia. Nagyon bízunk abban, hogy találni fogunk majd rajta minket érintő dolgokat is. Be kell vallanom, óriási megtiszteltetés ért azzal, hogy a Zenetudományi Intézet munkatársai megkértek, hogy az anyag digitalizálását követően segítsek nekik annak átnézésében, hiszen ilyesmiről korábban még csak álmodni sem mertem – fogalmazott Rolland, akihez saját bevallása szerint táncosként és koreográfusként is a Tisza mente táncai állnak a legközelebb.
– Annak ellenére, hogy szívesen táncolom a többi tájegység táncait is, a legközelebb mégis a bácskai táncok állnak a szívemhez. A lassan két évtizedes tapasztalatomnak köszönhetően ma már szinte bármilyen táncot el tudok táncolni pontosan úgy, ahogyan azt egy-egy filmen az adott adatközlő táncolja, mégsem ezt a módszert tartom a legmegfelelőbbnek. Sokkal inkább azt, hogy az ember elsajátítsa az adott tájegységre jellemző motívumokat, és magát a táncot megpróbálja a saját egyéniségére formálni, azaz, ha nekem mondjuk, négy lábkör esik jól, akkor ahelyett, hogy azt számolgatnám, hányat táncolt az adott adatközlő az általam megtekintett felvételen, egyszerűen négyet táncolok. Ez a nézet ma még nem túlzottan elterjedt a néptáncban, inkább a szélsőséges nézetek dominálnak. Ezek közül az egyik középpontjában az a törekvés áll, hogy mindent pontosan lekopírozva tanítsunk meg a táncosoknak, ami megcáfolhatatlan technikai tudást eredményez ugyan, de közben elveszik az egésznek a lelke, hiszen azok, akik egykor kiálltak táncolni, egészen biztosan nem azon gondolkodtak közben, hogy mások miként táncolták azt a táncot, hanem az általuk birtokolt motívumkincsből táplálkozva azt táncolták, ami a legközelebb állt az éppen aktuális lelkiállapotukhoz. A másik nézet középpontjában az a törekvés áll, hogy vegyük teljesen szabadra a figurát, és úgy táncoljunk, ahogyan éppen kedvünk tartja, ami véleményem szerint szintén nem feltétlenül jó, hiszen ebben az esetben meg éppen a hagyomány jellege veszik el a dolognak – magyarázta a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett néptáncoktató, aki saját bevallása szerint elsősorban azt igyekszik továbbadni a tanítványainak, amit egykor kiváló oktatóinak, Lukács Imrének, Savelin Lászlónak és Savelin Zellei Zsuzsannának köszönhetően magába szívott.
– A néptánccal 1998 októberében ismerkedtem meg, akkor kerültem ugyanis kapcsolatba az adai Vadvirág Hagyományápoló Körrel, ahol Lukács Imre keze alatt kezdtem elsajátítani a néptánc alapjait. Azóta is az egyesület oszlopos tagja vagyok, igaz, ma már oktatóként és koreográfusként, és igyekszem minél többet tenni nemcsak a Vadvirág Hagyományápoló Körben folyó munka színvonalának növeléséért, hanem azért is, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsem azt a mozgalmat, amelynek magam is a tagja vagyok. A középiskolás éveimben a péterrévei Tisza Néptáncegyüttesben is elkezdtem táncolni, Savelin László és Savelin Zellei Zsuzsanna keze alatt, akik szintén fontos szerepet töltöttek be abban, hogy felismerjem, miként is tudnék a legjobban helytállni ebben a mozgalomban, és miként tudnám a legjobban beleépíteni mindezt a saját életembe. Időközben elvégeztem a Kárpát-medence táncos öröksége címmel meghirdetett néptáncpedagógus-képzést Szabadkán és Topolyán, amelyet a Népkör Magyar Művelődési Egyesület és a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ közösen hívott életre, és amelynek során neves oktatóktól sajátíthattuk el azokat a dolgokat, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy színvonalas szakmai munkát tudjunk végezni a csoportjainkkal. Mindez azért fontos számomra, mert ma már nem is nagyon táncolok, inkább az oktatásra és a koreografálásra helyezem a fő hangsúlyt. Örömmel látom, hogy a tanítványaim is ugyanolyan elhivatottak a néptánc és általában a hagyományok iránt, mint amilyen jómagam vagyok, és sok esetben ők is szívesebben becsukják maguk mögött az ajtót, és meghallgatnak egy jó széki lassút ahelyett, hogy leülnének a számítógép mellé, és a kiüresedett virtuális világban töltenék el a szabadidejüket – fogalmazott Rolland, akinek szabadidejét jelenleg elsősorban a tanulmányai töltik ki, szeptember óta ugyanis egyetemi tanulmányokat folytat a Szegedi Tudományegyetemen.
– Szeptemberben beiratkoztam a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszékére, amit elsősorban azért tartottam fontosnak, mert úgy éreztem, azt, amit eddig kikutattam, mindenképpen folytatni kellene, ám mivel a jelenlegi tudásszintemnek a csúcsára értem, ahhoz, hogy a kutatást folytathassam, és esetleg valami kiemelkedőt hozhassak létre, a tudásomat is fejlesztenem kell. Az egyetemen is elsősorban a Tisza mente néptáncanyagával szeretnék majd foglalkozni, az ötödik év befejezése után pedig majd meglátjuk, milyen irányba haladok tovább, ugyanis jelenleg azt sem tartom kizártnak, hogy később esetleg magasabb szintű tanulmányokat is folytassak. Az oktatás terén elsősorban azt a munkát szeretném folytatni, amit eddig is végeztem, és azokat az elveket szeretném képviselni, amiket eddig is képviseltem, hiszen úgy érzem, a Népművészet Ifjú Mestere cím kötelez is erre. Azt szeretném, hogy minél többen felismerjék annak fontosságát, hogy megőrizzük a néptáncelemek autentikusságát, és azokat a saját egyéniségünkhöz igazítva meg tudjuk élni a hagyományainkat. Úgy gondolom ugyanis, hogy csakis olyan módon tudjuk őket továbbadni az utánunk következő generációk tagjainak, ha nemcsak ismerjük, hanem meg is éljük őket, éppen ezért úgy vélem, a pedagógusok csakis akkor végeznek jó munkát, ha a tanítványaikat is képessé teszik minderre.
