A zentai cukorgyár végnapjai

– Amennyiben a zentai és a környező községekben élő gazdák továbbra is termelnek cukorrépát, esély van a zentai cukorgyár újraindítására – mondta Ljubiša Radenković, az MK Cégcsoporthoz tartozó három cukorgyárat magában foglaló Sunoko igazgatója a zentai Royal Hotelben december elején a répatermelők számára tartott szokásos évzáró találkozón. Egy hónappal később, januárban a cukorgyárban megmaradt 110 dolgozót képviselő szakszervezeti alapszervezet elnökének, Gombos Zsoltnak már azt nyilatkozta, hogy:

– „Nemojte optimistički razmišljati o budućnosti fabrike!” magyarán, ne reménykedjenek, ne legyen senki optimista a cukorgyár jövőjét illetően.

– Ebből a megnyilatkozásból megértettük, hogy a tulajdonos, Miodrag Kostić, már régen lemondott a zentai cukorgyár újraindításáról és rólunk, a még papíron ott dolgozó száztíz munkásról. Ennek egyértelmű jelét is adta, ugyanis december közepétől nem fizetik a szavatolt minimálbért sem. Egyértelmű a gazda taktikája, nem akar felmondani senkinek, mert abban az esetben végkielégítést kellene fizetni a dolgozóknak. Egyszerűen nem fizet, a kiéheztetés taktikáját alkalmazza, majd csak ráununk és magunktól mondunk fel és akkor már elérte a célját, megszabadult a felesleges munkásoktól.

Annak idején, amikor az olasz SFIR megvette a zentai cukorgyárat, még több mint 450 dolgozója volt a cégnek. Közülük két hullámban végkielégítéssel sokan távoztak, a második hullámban önként távozók munkaévenként 300 euró végkielégítést kaptak. Ahhoz képest a mostani hazai tulajdonos, a „naš čovek” egy lukas garast sem kínál a dolgozóknak.

Mit dolgozik a 110 munkás a gyárban?

– Semmit, egyelőre munkára váró állapotban vagyunk. A munkaügyi törvény lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy évente három hónapot ne dolgozzanak a csődeljárás beindítása nélkül. Tavaly három hónap tétlenség után, a gyár vezetése kérvényezte az újabb háromhavi készenléti állapot jóváhagyását. A kétszer három hónap az év végén lejárt. Idén januártól újból lehetett három hónapot kérni, ami a jövő hónap, azaz március végén jár le. Ekkor már végkép el kellene döntenie a cukorgyár tulajdonosának, hogy kéri-e a csődeljárás elindítását, vagy esetleg újraindítja a termelést, amire a több mint 400 millió dináros tartozás ismeretében egyre kevesebb a remény.

Mióta nincs fizetés, nem hívnak bennünket dolgozni. Tulajdonképpen nincs is mit csinálni, én utoljára január végén voltam kint a gyárban egy csövet meghegeszteni. Hatan-heten dolgoznak kint a gyárban, a melaszátvétel folyik, érkezik a melasz Kovačicáról, Verbászról, Pećinciből, az ottani cukorgyárakból. Itt a zentai gyárban tankolják a tartálykocsikat és vagonokat eladáskor. A zentai Alltech élesztőgyárnak is itt van egy nagy melaszraktára.

Tavaly elkezdtünk készülni a szokásos répafeldolgozó kampányra, vettek néhány csapágyat, de ez csak látszattevékenység volt, igazából nem volt meg a szándék a termelés beindítására. Voltak olyan hírek, hogy a Kostić valamelyik bankja majd hitelezi a répafeldolgozást, de úgy látszik meggondolta magát. A nagy adósságok miatt a keresetünkből mindjárt levontak 15 százalékot, azután átmentünk 65 százalékos fizetésre, szeptember elsejétől pedig minimálbérre. Ettől kezdve már nem is kellett bejárni dolgozni, sokan már ekkor vették a kalapjukat és külföldön kerestek munkát.

Egyre világosabbá vált, hogy az új tulajdonos a zentai cukorgyárat hagyja veszni. Felmerül a kérdés, hogy miért vásárolta meg az eladósodott zentai gyárat, amikor már van neki három másik jól működő cukorgyára? A hazai cukoripar domináns szereplőjének kellett a zentai cukorgyár nyersanyagbázisa, újabb 10–12 ezer hektár cukorrépa. Az itteni területekről meglehetősen nehézkes és költséges volt a répát Verbászra szállítani, de úgy látszik még így is megérte. Tudomásom szerint a fele répamennyiséget a Hellenic Sugar görög cég tulajdonában lévő zsablyai és cservenkai gyárban dolgoztatták fel.

A répatermelők decemberi fogadásakor elhangzott, hogy a 40 000 hektáron megtermelt répából a Sunoko három gyárában 2,7 millió tonna répát dolgoznak fel. A tavalyi termés jó volt, a répatermelők elégedettek lehetnek, a termést néhány napon belül kifizették nekik, csak mi maradtunk hoppon itt Zentán.

A zentai gyárból gyakorlatilag csak a nyersanyagosztály maradt meg, amely az idei termelésre is a korábbi feltételekkel köti a szerződéseket a répatermelőkkel. Míg korábban harcot folytatott a Sunoko három gyára, az olasz kézen lévő zentai és a görög Hellenic Sugar két cukorgyára a nyersanyagért, ma már nagy az egyetértés, a Sunoko és a két görög tulajdonban lévő vajdasági cukorgyára felosztotta maga között a terepet.

A szakszervezet mivel tudna nyomást gyakorolni a gyártulajdonosra?

– Gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk, tüntethetünk, lármázhatunk, de valós nyomást, kényszerítő eszközt nem tudunk gyakorolni az önkényeskedő tulajdonosra. A klasszikus sztrájk, a munkabeszüntetés estünkben értelmetlen, hiszen a gyár tavalyi eladása óta nem üzemel a gyár, nem indult be a szokásos őszi répafeldolgozó kampány. A biztonsági emberek nem engednek be a gyár területére, mert a gyár „nem üzemel”, úgymond nincs ott semmi keresnivalónk.

A vajdasági és szerbiai Önálló Szakszervezeti Szövetséghez is levélben fordultunk segítségért, meglátjuk, miben tudnak segíteni, hogy legalább törvény adta lehetőségeinket ki tudnánk használni. Ha most kapunk felmondást, a munkanélküli segély is alacsonyabb lesz a minimálbér miatt. A végkielégítés kiharcolására nem sok esélyt látunk.

Gondolkoztunk rajta, hogy ügyvédet fogadunk, de túl gyöngék vagyunk. Havonta írtunk levelet a monopolellenes bizottságnak, hogy döntsék már el végre, hogy kié ez a zentai cukorgyár. Fél évig húzták a döntést, amikor már lejárt a határidő, jóváhagyták a gyár eladását, azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos nem zárhatja be a gyárat, de azt nem foglalták bele, hogy cukrot is kell gyártania. A gyár, igaz papíron bár, de továbbra is él, pontosabban vegetál. Ez a patthelyzet nagyon is megfelel a tulajdonosnak.

Eddig türelmesen vártunk, majd csak dűlőre viszik a dolgot, de amióta nem fizetik ki a minimálbért sem, a legkitartóbbak is kezdik feladni a harcot. Egyértelmű, hogy a dúsgazdag, Szerbia egyik legvagyonosabb üzletembere meg akar tőlünk szabadulni, de nem mond fel nekünk, mert az eddig elmaradt három fizetésünket, februárral bezárólag ki ellene fizetnie és végkielégítést kellene adni a távozó munkásoknak. Inkább éhkoppon tart bennünket, hogy majd csak elmegyünk világgá. Ez a szomorú valóság a szebb napokat látott cukorgyárban.

Kértük, hogy legalább az a 12 munkás, aki nyugdíj előtt áll és el tudna menni a gyárból a munkaközvetítő terhére, legalább azoknak rendezzék az ügyét, hogy két év múlva megkaphassák a megérdemelt nyugdíjukat. Még erre sem volt hajlandó a cégvezetés.

A 110 cukorgyári dolgozó közül többen már külföldön vannak, sokan feketén dolgoznak, mások bejelentett munkaviszonyban vannak Ausztriában, Magyarországon, Németországban. A szerbiai magáncégek nem fizetnek a minimálbérnél többet. A cukorgyári állandó munkások a szerbiai átlagjövedelem szintjén kerestek, de jött az új tulajdonos. Sokan dolgoztak a feldolgozó kampányban is idénymunkásként órabérre, de e szerény kereseti lehetőség is füstbe ment Zentán, a gyárat pedig szép lassan megeszi a rozsda – foglalta össze a zentai cukorgyár dolgozóinak áldatlan helyzetét Gombos Zsolt, az Önálló Szakszervezeti Alapszervezet elnöke.