A zentai Madarász Tamás néhány hónappal ezelőtt gondolt egyet, és a népmesék legkisebb királyfijához hasonlóan elindult szerencsét próbálni. Hétfejű sárkányokat ugyan nem kellett legyőznie, mint a mesékben, a mindennapok kihívásaival azonban neki is szembe kellett néznie a Londonban való érvényesülés felé vezető úton. Mára megtalálta önmagát, egy edzőteremben dolgozik, keményen edz, mellette tanul és újabb álmokat dédelget. Azt mondja, úgy érzi magát, mintha egy filmben élné a mindennapjait, egy olyan filmben, amelynek ő a főszereplője.
A középiskolai tanulmányai befejezés után Tamás először Zentán kezdett dolgozni, több munkahelyen is kipróbálta magát, amelyek között voltak olyanok, amelyekben nem lelte örömét, ugyanakkor akadtak olyanok is, amelyeket kifejezetten szeretett, és saját bevallása szerint itthoni viszonylatban aránylag jól is keresett velük. Ennek ellenére úgy döntött, ideiglenesen feladja az itthoni életét, ugyanis úgy érezte, szeretne világot látni, és erre a húszas évei elején van a leginkább lehetősége, később, amikor már elérkezik a családalapítás ideje, nem feltétlenül tudja majd pótolni azokat az élményeket, amelyeket most elszalaszt. Londont választotta úti céljául, nem azért, mert a város igen népszerű a fiatalok körében, hanem egyrészt azért, mert mindig is nagyon érdekelte Anglia és az angol kultúra, másrészt azért, mert úgy érezte, az angoltudása is van olyan szinten, hogy akár ott is boldoguljon vele.
– Amikor először megérkeztem Londonba, hamar kiderült, hogy a nyelvtudásom milyenségére vonatkozó megállapításom nem teljesen helytálló, hiszen eleinte jócskán meg kellett küzdenem azért, hogy megértsem az ottaniakat – akik ahányan vannak, annyiféleképpen beszélik az angol nyelvet –, illetve megértessem magam velük. De szerencsére mindenki, akivel találkoztam, nagyon segítőkész volt. Néhány hét alatt belejöttem a dologba, és így csakhamar teljesen gördülékennyé vált számomra a kommunikáció. Eleinte nagyon furcsa volt számomra London, hiszen amerre csak néztem, minden szép és rendezett volt, szép házak, jó autók, kedves emberek és még sorolhatnám. Szinte el sem hittem, hogy mindaz, ami velem történik, a valóságban zajlik. A véleményem azóta sem változott a városról, és ennek nagyon örülök – magyarázza lelkesen Tamás, aki nem tagadja, az élet természetesen ott sem mindig fenékig tejfel. A legnagyobb kihívást saját bevallása szerint eleinte az önállósággal járó nehézségek jelentették számára, a mosás, a főzés, a takarítás meg a hasonló tevékenységek. Ezekkel azonban a világ bármely táján ugyanúgy szembesülnie kellett volna, mint ahogyan az Londonban történt. A munkavállalás során is akadtak nehézségei, de mivel könnyen alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, amelybe éppen belecsöppen, ezeket is viszonylag gyorsan sikerült leküzdenie.
– Először egy olyan vállalkozásban kezdtem dolgozni, ahol különféle árukat kellett szétválogatnunk. Jöttek a kamionok, nekünk pedig rendszereznünk kellett azokat a termékeket, amelyek a rakományaikban voltak. Ezt négy hétig csináltam, ugyanis annyi ideig tartott az a folyamat, amelynek során megszereztem a hivatalos munkavállaláshoz szükséges dokumentumokat. Ez az időszak azonban eléggé lestrapált, hiszen éjszaka dolgoztunk, nappal nem tudtam eleget pihenni, ezért folyton fáradt voltam, és mindez a hangulatomra is igencsak rányomta a bélyegét. A második munkahelyem egy sportautókat gyártó vállalatban volt, ahova az egyik lakótársam ajánlott be, ugyanis ő is ott dolgozott, igaz, ő a gyártási osztályon, engem pedig, mivel az angolom még nem volt tökéletes, és az egyéb tevékenységekhez szükséges végzettségek egyikével sem rendelkeztem, a takarító személyzet tagjaként alkalmaztak. Ezt két hónapig csináltam, nem volt különösebben megterhelő, kezdtem talpra állni, és már volt egy kis megtakarított pénzem is. Ám mivel egyre magányosabbnak éreztem magam, egyre több Angliában élő magyar fiatallal kezdtem felvenni a kapcsolatot. Néhányuk rábeszélésére úgy döntöttem, átköltözöm Prestonba, ahol azután egy kutyaeledeleket előállító üzemben elvállaltam eddigi életem legrosszabb munkáját. Napi tizenkét órán át pakoltam a zsákokat, ami eléggé megterhelő volt számomra. Ezt három hónapig csináltam. Ekkor látogattam először haza. Nagyon élveztem az itthon töltött napokat, költöttem az ott megkeresett pénzt, éltem világomat. Ám amikor visszamentem, nagyon rossz volt visszazökkenni abba a monotonitásba, amely azt a munkát jellemezte. Éppen ezért úgy döntöttem, nyárra megpróbálok valami más munka után nézni. Találtam is egy kiválónak tűnő hirdetést. A bulgáriai tengerparton kerestek pultos srácokat, és mivel akkor már volt vendéglátásbeli tapasztalatom, úgy gondoltam, ez lesz az igazán nekem való feladat. Két hónapig voltam ott, életem legszebb nyarát töltve el a tengerparton. Aludni ugyan nem sokat aludtam, de mindennap strandoltam, buliztam, szóval igazi nyaralás volt számomra, hiszen a munka sem volt különösebben nehéz. Ezt követően újra hazalátogattam, hogy kipihenjem a nyaralás fáradalmait, majd úgy döntöttem, már nem Prestonba, hanem Londonba térek vissza. Mivel a nyelvtudásomat időközben csaknem tökéletesre fejlesztettem, a vendéglátásban próbáltam meg elhelyezkedni, ami egy internetes hirdetésnek köszönhetően nagyon gyorsan sikerült is. Egy igen előkelő klubházba jelentkeztem. Elmentem próbamunkára, és három nap múlva már a kezemben volt a szerződés. Ezt három hónapig csináltam, és alapvetően élveztem is, viszont mivel szinte mindig hajnalok hajnalán értem haza, és ráadásul a hétvégéket is végig kellett dolgoznom, igen kevés időm maradt önmagamra, ezért időközben egy kicsit el is híztam, és ez rádöbbentett arra, hogy ez így nem lesz jó, valamin változtatnom kell. Egészen egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben. Mivel egész életemben sportoltam, és mindig nagyon fontos volt számomra a mozgás, eszembe jutott, hogy mivel ennek a klubháznak edzőterme is van, miért ne próbálhatnám meg rábeszélni a főnökömet arra, hogy helyezzenek át oda. Szerencsére nem is kellett sokáig rágnom a fülét, belement a dologba, így az ötödik emeletről átkerültem a negyedikre, az edzőterembe, ahol már öt hónapja dolgozom, és nagyon élvezem, mert ez a világ legkönnyebb munkája. Azt csinálom, amit igazán szeretek, mindössze napi nyolc órában. A hétvégéim szabadok, így sokkal több időm jut magamra, illetve arra is, hogy kikapcsolódjak. Ennek köszönhetően időközben elkezdtem személyi edzőnek tanulni, és ha ezt befejezem, akkor edzőként is dolgozhatok, ami óriási előrelépést jelent majd számomra – meséli lelkesen Tamás, aki annak köszönhetően, hogy kiegyensúlyozottá vált az élete, ma már a munkája mellett hetente hat napot edz, és még így is marad ideje önmagára, a barátaira, sőt, régi nagy szerelmére, a vízilabdára is, amellyel egykor még a zentai vízilabdaklub berkeiben kezdett el foglalkozni.
– Mivel korábban tíz éven át vízilabdáztam, amit nem lehet csak úgy abbahagyni, a lakótársaimmal, a szintén zentai Józsa testvérekkel beírtuk az internetes keresőbe, hogy milyen vízilabdaklubok vannak a közelben, és magunk is meglepődtünk, milyen sokat találtunk. Ezek közül az egyik nagyon közel, mindössze félórányira van hozzánk, ráadásul, mint kiderült, szerbiai edzője van. Amikor ezt megtudtuk, elmentünk próbajátékra, és az edző annyira megörült nekünk, hogy azt mondta, nem is kell edzésekre járnunk, csak mérkőzésekre, ami így is történt, és ez a módszer olyannyira bevált, hogy amikor odakerültünk, a csapat a harmadik ligában szerepelt, most viszont már a második liga első helyén áll, ami azt hiszem, önmagáért beszél – szögezi le büszkén Tamás, aki kérdésünkre válaszolva hozzáteszi, úgy véli, ha itthon maradt volna, valószínűleg nem tudott volna olyan lehetőségekhez jutni, mint amilyenekhez ott jutott hozzá, hiszen – ahogyan fogalmaz – itthon sokkal többet számítanak a kapcsolatok, mint például a rátermettség, a találékonyság vagy az egyéb hasonló tulajdonságok. Ennek ellenére ma is Zentán érzi magát igazán otthon, és ha csak teheti, meglátogatja a szeretteit, köztük a kis unokaöccsét, Balázst, akit éppen a legutóbbi látogatása során ölelhetett először magához, addig ugyanis csak a számítógépe monitorján láthatta.
– Mindig nagy öröm számomra, amikor hazatérhetek, hiszen annak ellenére, hogy nagyon jól érzem magam Londonban, olykor azért hiányoznak a szeretteim, az itthoni ízek, illetve azok a számomra fontos helyek, amelyekről szebbnél szebb történetek jutnak eszembe. A legjobban azok a dolgok hiányoznak, amelyek megfizethetetlenek, elsősorban a családomra gondolok, azokra, akiket szeretek, másodsorban pedig az olyan banálisnak tűnő dolgokra, mint például az, hogy lemenjek a gyümölcsösbe, és levágjam a füvet, összeszedjem a diót, vagy mondjuk, elmenjek görkorcsolyázni. Sokan meg szokták kérdezni tőlem, hogy hol vagyok igazán otthon. Erre azt szoktam mondani, hogy az otthonom ott van, ahol hazavárnak. Édesanyám, a családom Zentán él, így nekem mindig is Zenta és Vajdaság lesz az otthonom – elmélkedik Tamás, majd nevetve hozzáteszi, úgy érzi, Londonban még ma is tud igazi turista lenni.
– Mindenen meg tudok lepődni és mindennek tudok örülni, hiszen ha századszor is megyek el a város egyik vagy másik nevezetessége mellett, mindig felfedezek ott valami újat, valami olyat, amit korábban még nem láttam, vagy nem tapasztaltam, és a felfedezés öröme nagyon izgalmassá teszi számomra ezt az egészet. Londonban nagyon sokféle ember él, nagyon sokféle kultúra találkozik egymással. Állandóan új impulzusok érik az embert, olyan ez az egész, mint egy nagy kaland, vagy mint egy film, amelyben én vagyok a főszereplő. Sosem gondoltam volna például, hogy valaha is találkozhatok Justin Timberlake-kel, Madonnával, Robert Pattinsonnal vagy más hírességekkel, és be kell vallanom, remegett is rendesen a kezem, amikor éppen nekik vittem ki az ételt vagy italt a klub éttermében, de szerencsére minden jól sült el, valamennyien nagyon kedvesek voltak, sőt, kifejezetten elégedettek voltak a kiszolgálással. Mostanra sikerült berendeznem a saját életemet Londonban, sok barátom van, megvannak a kedvenc helyeim, ahova enni, sportolni, szórakozni járok, de a kalandvágy természetesen továbbra sem hagy nyugodni, így egy idő után szeretnék továbbállni, és a világ minél több tájára eljutni, minél több helyen szerencsét próbálni, mindenütt büszkén hirdetve a zentaiságomat – hangsúlyozza Tamás, aki nem tagadja, emellett egyéb céljai is vannak, hiszen – ahogyan fogalmaz – szeret álmodozni, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni az álmai megvalósulásáért is.
– Az első és legfontosabb célom az, hogy a tanulmányaim befejezése után elkezdjek személyi edzőként dolgozni. Néhány éven belül szeretnék eljutni arra a szintre, hogy komoly testépítő versenyeken vehessek részt, az igazán nagy álmom pedig az, hogy az egyik általam nagyon kedvelt étrend-kiegészítőket és edzőtermi felszereléseket gyártó cég modellje lehessek. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez egyelőre csupán egy nagyon távoli álom, ami lehet, hogy sosem fog megvalósulni, de úgy érzem, máris sikerült megtennem az első lépéseket az efelé vezető úton, és hát sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő – mondja hamiskás mosollyal Tamás, aki leszögezi, rendkívül fontosnak tartja, hogy folyamatosan fejlődjön, és azt, hogy soha ne álljon negatívan a dolgokhoz, hiszen ezek azok a dolgok, amelyek lehetővé teszik számára, hogy újra meg újra meg tudjon birkózni az előtte álló nehézségekkel, és élni tudjon a kínálkozó lehetőségekkel.
Azt persze lehetetlen lenne megjósolni, hogy ezeknek az álmoknak a megvalósítása mennyire tűnhet reális célkitűzésnek, az azonban bizonyos, hogy az egyik londoni klub már most Tamás fényképével reklámozza magát a honlapján. Ő közben edz, tanul és az első versenyére készül. Nekünk pedig nem marad más, mint az, hogy szurkoljunk neki, ugyanúgy, ahogyan a mesékben is szurkolni szoktunk a legkisebb királyfinak.