Gyermekkoromban sok érdekes történetet olvastam a kutyákról, ezek nagy része az ember és a kutya barátságáról szólt, hihetetlen kötődésekről, szeretetről tanúskodtak ezek az elbeszélések. Valóban elmagyarázhatatlan érzéssel tölt el, ha egy kutya mélyen a szemedbe néz, nehéz nem szeretni, mégis, az utóbbi időben egyre többen szabadulnak meg házi kedvencüktől meglehetősen brutális módon, fogják szépen, és otthagyják őket az utcán.
Érthetetlen, hogyan tehet ilyet valaki, amikor sokáig együtt élt vele, etette, gondozta, feltehetően szerette is, aztán meg „elviszi sétálni”, a kutyus ugrik egyet örömében, hogy hű de jó lesz, aztán a gazdi egy óvatlan pillanatban lelép. Mit tehet ilyenkor egy kutya? Megpróbál szimatot fogni, hátha a gazdi egy boltba ugrott be, vagy csak elkószált valamerre, de aztán hiába keresi...
Így kezdődik egy szelíd, barátságos kutyus pokoljárása, ami többnyire úgy végződik, hogy csatlakozik egy kóbor kutyákból álló falkához, mert az utcán egyedül nehéz túlélni. Nyilvánvaló, hogy nem tehet mostoha sorsáról, és ez valahol mélyen megmarad benne, nem kell csodálkozni, ha egy idő után ellenségesen viselkedik az emberekkel szemben, hiszen cserben hagyták.
Újvidéken emlékezetem óta mindig gondok voltak a kóbor kutyákkal, de gyermekkoromban, ami olyan 40 évvel ezelőtt volt, korántsem volt ennyi falka. Voltak bizonyos helyek, ahol csoportokba verődve éltek, de nem vándoroltak, kószáltak a városban. Ilyen volt például a Halász-sziget, ahol egy kutyafalka szabályozta a közlekedést, ha valaki biciklizve jött be a szigi területére, azonnal letámadták, de soha nem haraptak, csak addig ugattak, amíg nem szálltak le a kerékpárról. Ilyen és hasonló kutyacsapatok voltak több helyütt a városban, de ők ott jól érezték magukat, nem mentek sehova.
Miután Újvidék kertvárosrészei helyén lakónegyedeket alakítottak ki, és egyre népszerűbbé vált a házi kedvencek tartása, megszaporodott a kóbor kutyák száma is. Rengeteg családi film készült, ahol a kutyus a kedvenc háziállat, néha igazi hőst faragtak belőlük, gyerekként többször is megnéztem a Lassie hazatér című filmet. Szóval egyre több Lassie-t, meg hasonló, barátságos kinézetű kutyust vásároltak a lakásokba költözött újdonsült polgárok. Igen ám, csak a kutyusokat hirdető filmekben ritkán mutatták azt meg, hogy a lakásban élő kutyus nemcsak a puha ágyon fekszik és bámulja a tévét, vagy reggel ébresztő puszit nyom a gazdi arcára, hanem rendszeresen fürdetni kell, sétálni vinni, a gazdi pedig köteles az utcán elpotyogtatott kutyagumiját nejlonba gyűjteni, stb.
A modern tulajok egy ideig tűrik a kutyussal járó „kibírhatatlan” gondokat, aztán egy szép napon úgy gondolják, minek nekik ez az egész „cirkusz”, vesznek inkább kaktuszt vagy valami ilyesmit, ami ott van, él is, meg még zöld is, de nincs vele „az a rengeteg gond”. Szóval elviszik kedvencüket egy utolsó sétára, aztán „új lapot nyitnak”. És ennyi. Vagy mégsem.
Az utóbbi két évtizedben, a fentiekben felsorolt okokból kifolyólag, rohamosan megnőtt a kóbor kutyák száma Újvidéken, és természetszerűleg egy idő után a kutyaharapások száma is.
Az önkormányzatnak lépnie kellett, így megalakult a Zoohigijena közvállalat, amely a kóbor kutyák ivartalanításával, gondozásával, begyűjtésével és a számukra készített menhelyek üzemeltetésével foglalkozik. Lehet, hogy az önkormányzat nem lépett volna ilyen konkrétan, ha a polgárok nem kezdték volna tömegesen perelni a várost, és óriási kártérítést követelni. Ha megvizsgáljuk egy kicsit a számadatokat, akkor láthatjuk, hogy 2014-ben 104-en perelték be az önkormányzatot az ebek támadásai miatt, 2015-ben viszont már négyszer annyian. A felperesek akkor csaknem 100 millió dinárt követeltek kártérítés címén, természetesen ehhez hozzá kell számolni a perköltségeket és a kamatokat is. A hír gyorsan terjedt, a kutyaharapásokból egész jó összeget lehet kicsikarni a várostól, ezért különféle bűnbandák alakultak, amelyek mindenféle trükköt felhasználtak az anyagi haszonszerzés céljából. Az egyik legemlékezetesebb történet ezzel kapcsolatban egy klisai „vállalkozó szellemű fiatalok” csoportjához fűződik, akik „beszereztek” a szeméttelepen egy kutyaállkapcsot, majd természetesen megfelelő fizetség ellenében, „megharapták” a szenvedő félt, aki gondolván, a biznisz az biznisz még ha néha fáj is, kibírta a pokoli kínokat, mert ugye utána majd dől a lóvé.
A Zoohigijena azonban nem hagyta annyiban, menhelyt biztosított az elhagyott házi kedvencek számára, 24 órás telefonügyeletet működtetnek a sürgős beavatkozások esetére, magyarán: az elsősegélynyújtás is csak egy hívásnyira van, nemrég pedig egy polgári kezdeményezés látott napvilágot, amely azt szeretné elérni, ha a polgárok csoportja, a Zoohigijenával és az újvidéki önkormányzat képviselőivel együtt, egy munkacsoportot alakítana, és közösen találnának megoldást az elhagyott házi kedvencek problémakörére. Az egész még nagyon kezdetleges fázisban van, de talán valóban ez lenne a legjobb megoldás, hiszen ezt az ördögi kört csak összefogással lehet megoldani.
Szerbiában az utóbbi hat évben 25 millió eurót fizettek ki kárpótlásként a kóbor kutyák harapásai miatt. Úgy tűnik, az a legfőbb gond, hogy nagyon kevesen jelentik be kedvenc kutyájukat, házi kedvencüket, illetve nem chipezik őket, így nincs is adat róluk. Ha pedig nincsenek a központi regiszterben, akkor nem is léteznek. Hivatalosan nem. Az utcán azonban más a helyzet...
