Bicskei Zoltánnak köszönhetően lépett fel Magyarkanizsán a kortárs improvizatív zene nemrégiben elhunyt zsenije, Szabados György, vendég volt Kobzos Kiss Tamás, a magyar népzene egyik kiválósága, de említhetnénk Dresch Mihályt is, a mai magyar dzsessz kiemelkedő egyéniségét. A Tisza-parti kisvárosba meghívására a magyar zeneművészek, filmművészek, irodalmárok egész sora látogatott el, a legmagasabb művészi igényt is kielégítő programok egész sora valósult meg kiváló szervezőmunkájának köszönhetően, ami ismertséget, rangot jelent ennek a kis közösségnek. A magyar kultúra és művészet délvidéki magyarság körében történő terjesztése érdekében végzett elkötelezett munkássága elismeréseként augusztus 20-a alkalmából Bicskei Zoltánnak, a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhely igazgatójának Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Arany Érdemkereszti polgári tagozata kitüntetést adományozta.
A Bicskei Zoltánnal készült beszélgetésekben többször idéztük már ars poétikáját, hogy Babits Mihállyal együtt vallja: nem azt kell adni a népnek, amit kér, hanem, amit kérnie kellene.
– Azért szoktam annyit emlegetni Babitsnak ezt a mondását, mert szívemből szól, ebben a végletesen anyagelvűségbe sodródó világban mindig hangsúlyozni kell a szellem elsőségét. Ha visszanézek, kicsit keserű a szám íze, hogy mit tudtam megvalósítani abból, amit szerettem volna. Sokéves szervezőmunkám során az anyagi szorításokban őrlődtem, a körülmények foglyaként, nem tudtam igazán a körülmények fölé emelkedni. Nem sikerült a döntéshozókat meggyőzni arról, hogy milyen nagy a kultúra szerepe, hogyan kellene működtetni, miként s mennyiből. A kultúra legfontosabb alappillére a hagyomány. Ez a mérce, a mindenkori etalon. Ehhez mérhető az a mai művészet, amely belőle fakad, amely a mai ruhája a hagyománynak, ahogyan Bartók annak idején megfogalmazta. Óriási a felelősségük azoknak, akik a kultúrát szervezik, ahogy a művészeké is, hogy egy pillanatra se árulják el a minőséget, amely mindig lélek- és szellemépítő, tehát felfelé vezet, előre mutat. Egy fikarcnyit sem engedni – ez az etikus magatartás. Bartók életműve, példája mind fontosabbá válik, hisz erre az ethoszra alapozik. Egyre többen támaszkodnak rá, mert érzik, ez az ember soha semmit sem adott fel az elveiből, nem árulta el a Szellemet, s bár a kor követelményei között tipródott, de felül tudott emelkedni, és egy olyan örökbecsű zeneiséget tudott teremteni, amely több ezer évre hátra tekint, és több ezer évre előre is mutat. Ha így tekintek a dolgokra, akkor azt mondom: kötelességért nem jár elismerés. Valójában, amit az ember magára vállal, azt egyfajta belső indíttatásból, szeretetből teszi, a kötelesség inkább az, hogy ne árulja el ezt a minőséget, a komolyságot egy komolytalan korban – osztotta meg velünk álláspontját Bicskei Zoltán.
Mint mondta, életében ez a második alkalom, amikor nem tudta elkerülni, hogy elismerést kapjon. Ám megbecsülés, baráti szeretet vezérelte azokat, akik e kitüntetést kezdeményezték, ezért is fogadta el az elismerést.
– Őket sem szerettem volna megbántani, és még kevésbé azt a magyar kormányt, amely ezt adta, és amelynek ezt a hősies, élet-halál harcát szorongva nézem, nézzük oly sokan innen a Délvidékről – hallottuk tőle.
A kultúra, a művészet sok területén dolgozott eddigi pályája során: szervezőként, rádióban, televízióban, folyóirat-szerkesztőként, ugyanakkor képzőművész, filmrendező.
– Alkotóként, szervezőként sokfelé, sokféle műfajban dolgoztam, több nemzetközi jellegű rendezvényt szerveztem, de mindig a magyar kultúra volt és van a középpontban. Mély megbecsülésből, igaz szeretetből indíttatva hoztam ide, a Délvidékre már a hetvenes évektől a magyar improvizatív zenét, Szabados Györgyöt és körét, és igyekeztem az itteni magból csírázott művészetet támogatni. Csodának tartom, hogy ezen a kis délvidéki területen állandóan csírázik valami, más-más műfajban ugyan, de annyi új fiatal jelenik meg, a kultúrában mindig vannak olyan jelenségek, amelyek a legmagasabb európai mércével mérve is magas színvonalúak. Ezek az alkotók, művészek is ugyanúgy a körülmények foglyai. Olyan mértékben árvák, ahogyan nem szabadna, hogy azok legyenek. Nem tud eggyé olvadni nép és magas kultúrája, ez állandó probléma és nem csak itt. Ez persze nem ment fel bennünket a felelősség alól, hogy megpróbáljuk ezt az egészet szerves egységgé összedolgozni, mert nem tud egy közösség felemelkedni, ha nem érti meg azt a minőséget, amely őt felfelé húzza, vagy legalábbis ha – ösztönében megtévesztetten – nem tud ez irányba mozdulni – adott hangot a véleményének Bicskei Zoltán.
Azt vallja, igazából egy kultúra akkor szerves, ha megteremtődik a fent említett egység, ha életbe oltottan él, magától működik, nem pedig csak kiemelten, különváltan, színpadra szervezve, külön szervezői erőfeszítéssel.
Bicskei Zoltán jelentős vajdasági magyar filmrendezőnk most Álom hava című filmjén dolgozik, és kiemelkedő képzőművészünk. E témákról más alkalommal beszélgetünk vele, hisz a díjat a magyar kultúra és művészet délvidéki magyarság körében történő terjesztéséért kapta.
