A vasárnap 9.30-kor kezdődő istentiszteleten köszön el egymástól a lelkésznő és a gyülekezet. Surányi Réti Katalin, a Szabadkai Református Egyházközösség lelkésze és családja több szempont alapján, sokat mérlegelve hozta meg a döntést, hogy életüket a magyarországi Nagydorogon folytatják. Az Erdélyben született lelkésznővel a 16, Szabadkán töltött évről beszélgettünk, arról, hogy mit kapott itt, mit visz magával, és mit hagy útravalóul a hívek számára.
– Egyik évfolyamtársam, Móricz Árpád bácskossuthfalvi lelkész elhozott egy csapat teológiai hallgatót megmutatni nekik Délvidéket. Én akkor jártam először itt. Mondták, hogy itt nagy a lelkészhiány, és mivel friss végzős voltam, ajánlották, hogy ide jöhetnék. Meredek ötletnek tűnt, hiszen akkor háborús idők jártak, de mégis azt éreztem belülről, hogy itt akar az Isten látni. Fontos volt, és most is az, hogy úgy menjek egy helyre, hogy érezzem Isten vezetését. 24 éves voltam, mikor idejöttem, akkor végeztem a Teológián. Eredetileg egy-két évre gondoltam, azután itt maradtam 16 évig. Először segédlelkész voltam Bácskossuthfalván, majd Szabadkára helyeztek át. Az elődöm, Póth Emil lelkipásztor betegeskedett, igény volt egy fiatal lelkészre. Néhány év múlva a gyülekezet megválasztott engem. Nálunk reformátusoknál úgy van, hogy a gyülekezet választja a lelkészét – mesél a kezdetekről Surányi Réti Katalin.
Milyen elvárásokkal, milyen elképzelésekkel érkezett ide, és milyen közösségre talált itt?
Fotó: Molnár Edvárd
– 24 éves fiatal lelkészként mélyvízben találtam magam, igazán nem is voltak elvárásaim. Én itt értem be, mint lelkipásztor, saját bőrömön tanultam meg, hogy mivel is jár ez a munka, milyen sokrétű feladat ez. Délvidék teljesen ismeretlen volt, meg kellett ismernem ezt a vidéket, az itteni emberek mentalitását, lelkületét, még az itteni ízeket is. Ahonnan én jövök, abban a közegben többségében reformátusok vannak, itt pedig nem. Ez is érdekes tapasztalat, hogy mit jelent kicsinek lenni, és mégis minőséget nyújtani, színesnek lenni. És hiszem, hogy azok is vagyunk, hiszen például elég sok katolikus szimpatizánsunk van, a református férjek, feleségek révén eljönnek hozzánk a nem reformátusok is. Mindig is úgy éreztem, hogy az én küldetésem nem csak a református közösségnek szól. Nyitott vagyok, és Szabadka úgyszintén. Úgy éreztem, hogy beleillettem ebbe a környezetbe. Nagyon sokszínű ez a vidék, és ettől a sokszínűségtől gazdagodtam.
Tudom, hogy számos programot szervezett, ami még jobban összekovácsolta a református közösséget, ugyanakkor nyitott volt bárki számára.
– Baba–mama kört, családi istentiszteleteket, filmklubot, evangelizációs hetet szerveztünk, sok mindennel próbálkoztunk. Amikor idejöttem, akkor kezdtük a jótékonysági református bálok szervezését, 17-et szerveztünk töretlen sikerrel, és itt is sokan voltak, akik nem reformátusok, de a nemes cél érdekében eljöttek. Ennek örülök, hiszen mindig is a nyitottságot tartottam természetesnek.
Kulcsszavakban meg lehet fogalmazni, hogy mit kapott ettől a 16 évtől?
– Befogadás. Befogadtak erdélyi magyarként, női lelkészként. Beérés. Én itt értem be, mint lelkipásztor. Úgy érzem, hogy amit adni tudtam, megadtam ennek a közösségnek. Amit tudtam, megvalósítottam. A pályám leírt itt egy kört. Család. Zentai férjem lett, a három gyermekem itt született. Ízek. Amikor ide jöttem, kimentem a piacra, és tátva maradt a szám. Hegyekben állt a barack, a dinnye, a füge. Néztem, hogy ez mind itt terem? Hegyes, dombos, legelővel teli vidékről jövök, ott nem is terem meg például a barack. A naspolyáról azelőtt nem is hallottam. Azt is itt tapasztaltam meg, hogy kompóttal eszik a sülteket. Pipacsok. Amikor legelőször ide jöttem, épp Pünkösd volt, és néztem, hogy mi ez a sok gyönyörű piros virág. A pipacs számomra a lobogást, a tüzet jelenti, ezentúl pedig Délvidéket fogja jelképezni a lelkemben. Én is temperamentumos vagyok, és úgy vettem észre, hogy az embereknek jól jött, hogy jött egy olyan lelkész, aki az érzelmeit meri vállalni, kifejezni, és őket is erre bátorítja. Kezdetben hasonlítgattam Erdélyt és Délvidéket, aztán rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Más világ Erdély, és más világ Délvidék, és én mindkettőt magamban hordozhatom.
És most e két világ élményeit viszi egy harmadikba. Magyarországra költözik. Mi szólította el innen?
– Hogy miért megyünk el, az nehéz kérdés. Nagyon összetett dolog ez. Ez egy családi döntés volt. A magam részéről én úgy éreztem, hogy amit ebben a közegben meg tudtam tenni, azt megtettem, ami kihozható volt, azt kihoztam. Én többet itt nem tudok tenni, itt befutottam egy pályát. Viszont úgy érzem, hogy bennem még vannak színek, árnyalatok, amit itt nem biztos, hogy meg tudok festeni. Az itteni református világ egy kis világ, mondhatom azt, hogy családias, de azt is, hogy szűkös. E kettő egyszerre igaz. Keresztyén lelki gondozást és szupervíziót is tanulok az utóbbi években. Ahhoz, hogy kipróbáljak valami mást is, ahhoz környezetet kell váltani, ahol nagyobb tér, több lehetőség van, s mivel a férjem nem tud románul, Magyarország mellett döntöttünk. Nagydorog egy 3000 fős település, de református szempontból nagyobb, mint Szabadka. Vágytunk egy kisebb közegre, ahol több fiatal házaspár, több gyerek van, ahol több zöld van. Mégsem volt egyszerű döntés. Nemcsak az én döntésem, hanem a férjemé is benne van. Azt gondolom, hogy nagyon sok értékes délvidéki fiatal sorsa tükröződik az ő döntésében. Ő egy kreatív fiatalember, szociális munkás, élmény- és kalandpedagógiai tréner, aki úgy érzi, hogy nem tudja itt kellőképpen kibontakoztatnia magát, máshol viszont sok felkérése van. Azután amikor a három gyermekemre gondolok, azt is megkérdezem magamtól, hogy vajon hol tudom inkább elképzelni a jövőjüket. Eszembe jut, hogy én miként is éltem meg iskolás éveimet kisebbségi létben, szeretném, hogyha nekik könnyebb lenne, ha kevesebb küzdelemben és több örömben lenne részük. Bár lehet, hogy ez teljesen illuzórikus elképzelés, mert mindegyik generációnak megvan a maga küzdelme, amit nem vehetünk át tőlük. Summa summarum, úgy éreztük, hogy váltanunk kell, még akkor is, ha érzelmileg nagyon nehéz döntés volt. Amikor elmondtam, sírtam én is, a gyülekezet is. De azt is mondtam a híveknek, hogy amit itt hagytam bennük, az itt marad. Amit adtunk egymásnak, azt már nem veheti el senki. Minden mondat, minden emlék bennünk marad. Szeretnék olykor vissza is látogatni, és szeretném azt is, ha Nagydorog és Szabadka között testvérgyülekezeti kapcsolat alakulna ki.
