Október 5-e a pedagógusjogok világnapja. Ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy a pedagógusok érdekvédelmi szervezetei felhívják a közvélemény figyelmét: az oktatásügyi dolgozók nincsenek megbecsülve, és mind gyakrabban érik őket támadások a diákok, szülők részéről. Ez egy olyan szégyenlősen kezelt jeles nap, pedig az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Művelődési Szervezete (UNESCO), valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1966-ban e napon fogadta el a pedagógusok jogairól szóló, 150 pontból álló határozatot, amely tartalmazza a pedagógusok megbecsülésének szükségességét, előírja az ingyenes továbbképzést, s kimondja, hogy a pedagógusok jövedelmezése nem maradhat el az egyenértékű képesítést követelő más foglalkozásúak bérezésétől. Szerbiában és egyes más környező országokban is a tanítók világnapjaként tartják számon, és leginkább valamilyen formális gratulációban merül ki, esetleg itt-ott valamilyen tanítói továbbképzést, gyermekrajz-kiállítást szerveznek e napra. Eközben a pedagógusok presztízse soha nem volt ilyen alacsony szinten Szerbiában, mint az elmúlt húsz évben.
Szájtátva elemzik világszerte a finn oktatási rendszer sikerességét. A Le Monde diplomatique magyar online kiadásában olvashattuk legutóbb, hogy Finnországban az egyik legelismertebb, magas presztízzsel rendelkező szakma a tanítói, tanári pálya. Anyagilag is megbecsülik azokat, akik erre a nem könnyű hivatásra tették fel az életüket, és társadalmilag is elismerik az erőfeszítéseiket. Mivel magasan képzett szakemberek a tanárok, ezért az oktatási kormányzat rájuk hagyja, mikor mit tanítsanak, és hogyan tegyék. Egyszerűen megbíznak bennük, mert ők tudják, hogy a tanítványaiknak, az intézményüknek és persze a saját habitusuknak milyen módszer felel meg a legjobban.
Ezzel ellentétben, mint említettem, a pedagógusok megbecsülése, tekintélye soha nem volt ilyen alacsony szinten Szerbiában, mint most. Az, aki soha nem tartott órát például délutáni váltásban este 7 óra tájban 30-34 fáradt, a kicsöngetést váró kamasznak, az nem tudja, hogy milyen nehéz hivatás ez. A pedagógusok küzdenek a rengeteg adminisztrációval, mert egy tanító, tanár messzemenően több órát tölt ,,papírmunkával'', mint a tanítványaival. Őrlődnek, egyensúlyoznak a felülről jövő utasítások, elvárások teljesítése és aközött, hogy megtalálják a tudás átadásának, a mai kor diákjai figyelemfelkeltésének, a tudás átadásának a leghatékonyabb, legcélravezetőbb módszereit. Nem könnyű úgy tanítani, hogy a kiemelkedően tehetséges tanítvánnyal és a koncentrációs, tanulási zavarokkal küzdő gyerekkel egyaránt tudjanak foglalkozni. Ez nehéz annak is, aki elhivatottságot érez, hát még annak, aki jobb híján, kényszerből került, sodródott a pedagógusi pályára, és ennek sajnos a diákok isszák meg a levét.
Eközben az egyetemi végzettséggel rendelkezők döntő többségének magasabb a fizetése – kevésbé felelősségteljes munkahelyen is –, mint az övéké. Arról nem is szólva, hogy a 100 ezer fős pedagógustársadalom 30-35 százalékának a rohamosan fogyó diáklétszám miatt nincs meg az előírt óraszáma, és aki húsz-harminc-negyven százalékos normával dolgozik, annak a fizetése is arányban van ezzel, bizonyos adatok szerint a tanítók, tanárok majd 10 százaléka 7-8 ezer dináros havi fizetésért dolgozik.
Az elmúlt húsz évben valamivel több mint 200 ezerrel csökkent a diáklétszám Szerbiában, ezt mi a magyar osztályokon tudjuk a legjobban lemérni, hisz nem csak az elöregedő falvakban, hanem például a tartományi székvárosban is az iskolák magyar osztályaiban mind nagyobb gond az, hogy kevés a gyerek, például az újvidéki Nikola Tesla iskolában a magyar ötödikesek a magyar diákok között a legifjabbak, ha ők befejezik a nyolcadikat, nagy valószínűséggel megszűnik itt a magyar oktatás.
Miközben drasztikusan fogy a diáklétszám, a szerbiai iskolákban csak az elmúlt 10 évben 16 százalékkal növekedett a pedagógusok száma, mintegy 10 ezerrel vannak többen. Az oktatási hálózatnak a körülményekhez való átalakítását – karcsúsítását – már évek óta halasztgatják. Nem a pedagógusok tehetnek róla, és arról sem, hogy állandóan sebtében meghozott, rosszabbnál rosszabb félmegoldások, ötletek születnek. Eközben az oktatásügyi dolgozók állandó stresszben élnek, hogy mi lesz velük, hisz családjuk egzisztenciájáról van szó. Az, aki fél, kiszolgáltatott helyzetben van.
A pedagógusok jogairól szóló UNESCO határozat kimondja az ingyenes továbbképzést. A továbbképzéseken való részvételt az oktatási törvény is megköveteli a tanítóktól, tanároktól, bizonyos pontszámot kell összegyűjteniük az akkreditált, tehát a minisztérium által elismert továbbképzéseken. Az állam, az önkormányzatok jelentős része és ezzel együtt az iskolák mind súlyosabb anyagi helyzetben vannak, és gyakran gondot jelent, hogy a villany-, telefonszámlát kifizessék, krétát és egyéb szükséges fogyóeszközt megvegyenek. Úgyhogy megtörténik, hogy az iskola kiszorítja a pénzt a szemináriumon való részvételi hozzájárulás fedezésére – mert a szerbiai pedagógus-továbbképzések jelentős részénél van ilyen hozzájárulási díj –, ám az utazási költséget a pedagógusnak kell fedeznie, és ez, ha Belgrádban vagy valamely közép-szerbiai helységben tartják a továbbképzést, bizony nem kis összeg.
Mind gyakrabban hallunk olyan esetről – főképp magánbeszélgetésekben –, hogy a jobb jegy kiharcolásának egyik eszköze, hogy a diák a befolyásos szülővel fenyegetőzik, illetve az anyuka, apuka bemegy az iskolába botrányt csinálni egy-egy gyenge osztályzat miatt. Az iskolákban komoly harc folyik a diákokért, és egyes igazgatók hajlamosak a diák, a szülő pártjára állni még akkor is, ha nincs igaza, csak nehogy másik iskolába iratkozzon át a tanuló, mert ez rontja a statisztikát. A tanárverés is divatba jött errefelé. Nem egyszer olvasunk a fővárosi sajtóban olyasmit, hogy valamely szerbiai középiskolában a felbőszült szülő sértegette, sőt fizikailag is bántalmazta a pedagógust egy rossz osztályzat miatt. Szerencsére – egyelőre még – ritka eset az, amikor arról olvasunk, hallunk, hogy elvadult tizenévesek számolnak le a pedagógussal.
Persze, a jogok érvényesítéséről lehetne a szülők, diákok szemszögéből is írni – ám jelen esetben a pedagógusjogokról van szó, a világnap kapcsán –, de annyi bizonyos, hogy ha szorosabb, egészségesebb, a kölcsönös bizalmon alapuló lenne a szülő–iskola–társadalom közötti kapcsolat, az szolgálná a diák, tanár érdekét, jogainak érvényesülését egyaránt. Ehhez először a felborult értékrendet kellene helyreállítani.
