Barna Blanka ismert lehet az olvasók számára, amennyiben rendszeresen követik a hazai sport világát, hiszen az ország egyik legjobb asztaliteniszezőjéről van szó. A topolyai fiatal hölgy már gyermekkora óta az élen szerepel, jelenleg az asztalitenisz-szuperligában játszik, ahol az ország legjobbjai mérik össze tudásokat. A médiában leginkább a sportolók sikereiről hallani, illetve olvasni, mi viszont arra voltunk kíváncsiak, mit is jelent profinak lenni, ez mivel jár, és hogyan is néz ki a való életben.
– Akkor kezdjük az elején! Hogyan ismerkedtél meg az asztalitenisszel?
– Gyakorlatilag a nővérem hatására, aki előbb kezdett el játszani, mint én. Őt kísértem el hatévesen az edzésekre, és először még csak a labdákat szedegettem. Már akkor beleszerettem ebbe a sportba, és az edzők is felfigyeltek rám, látták rajtam, hogy igazán akarom csinálni a dolgot, hogy rendszeresen ott vagyok, figyelek mindenre és mindenkire, akitől tanulni lehetett, habár az asztalt is alig értem el. Később, amikor már játszottam, folyamatosan megnyernem az összes kisebb mérkőzést, egyre nagyobb sikereket értem el, és én is egyre fontosabbnak éreztem a sportot, az edzéseket. Ebben az időszakban figyeltek fel rám komolyabban az edzők, magántrénerhez kezdtem járni, de ugyanúgy részt vettem a többi edzésen is. Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy komolyan akarok ezzel foglalkozni.
– Hogyan lesz valakiből profi, élsportoló?
– Elsősorban el kell dönteni, hogy komolyan fogjuk venni azt, amit csinálunk, és minden mást félreteszünk. Én például a korosztályomhoz képest egészen későn tudtam meg, mit is jelent szórakozni, mivel rengeteget kellett edzenem, folyamatosan versenyekre jártam, szellemileg és fizikailag is folyamatosan készenlétben kellett lennem, hogy a legjobban teljesítsek. Gyakorlatilag ez a legfontosabb, hogy az első helyre kell tenni a sportot, és minden másnak alárendelni. Úgy nem lehet kimagasló sikereket elérni, ha most kicsit bulizgatok, most kicsit játszogatok, pihenek. Egy másik fontos dolog a támogatás. Anyagi és szellemi egyaránt. Például nálam többször is előfordult az, hogy a klubok, amelyekben játszottam, nem voltak hajlandóak kifizetni egyes versenyekre, nemzetközi bajnokságokra a benevezési díjakat, mert nem volt pénz, vagy hasonlók, ilyenkor a szüleim fizettek helyettük, illetve szedték össze a pénzt. Ők támogattak akkor is, amikor csalódtam, és mindig segítettek abban, hogy talpra álljak.
– Az ismeretes, hogy ha valamit jól csinál az ember, vagy jól szeretne csinálni, akkor arra időt kell áldoznia. Te már kis korodban is kimagasló eredményeket értél el, sosem érezted tehernek a sok edzést? Illetve tanulmányaid folyamán nem szenvedett kárt mondjuk a tanulmányi átlag? Vagy például mennyire volt nehéz összekötni a meccseket az egyetemmel, illetve a magánélettel?
– Az általános iskolában könnyebb volt megoldani az ilyesmit, mert a tanárok ismertek, ezért megesett, hogy egy hosszú hétvége után hétfőn elnézőek voltak velem, ha nem tudtam készülni valamelyik tantárgyból, mivel szombat-vasárnap meccseken voltam. A középiskolában azonban már nehezebb volt tartani a tempót, még annak ellenére is, hogy pont a pingpong miatt iratkoztam oda. Konkrétan az volt a gond, hogy túlságosan megviselt a napi két edzés, emellett pedig az órákon is úgymond észen kellett lenni. Ez elég nehéz volt, plusz az is nagy áldozathozatalt követelt tőlem, hogy mindez Budapesten történt, és ebbe a rohamos iramba teljesen egyedül kellett beleszoknom, egy számomra idegen nagyvárosban, 14-15 évesen. Akkor aztán a távolság is gondot okozott, és az is, hogy sokszor nem tudtam eljutni a szerbiai versenyekre sem, esetenként idő-, másszor pedig pénzhiány miatt.
Ezek mellett persze ott volt néhány csalódás is, elmaradt ígéretek, késő pénzdíjak, és miután visszajöttem Topolyára kétévnyi budapesti kemény munka után, mégis úgy döntöttem, hogy habár számomra fontos a sport, félre kell tennem egy kicsit, hiszen egyetemre is szeretnék járni, diplomát szeretnék magamnak. Annak ellenére, hogy azóta visszavettem a tempóból, továbbra is gyakran járok mérkőzésekre, kevés a szabad hétvégém, de még így is pont annyira sikerült szabaddá tennem magam, hogy az egyetemet is el tudjam végezni.
Most, hogy már edzőként is dolgozom, ismét kissé besűrűsödött a program, de viszont mindig találok elég időt mindenre.
– Te hogyan látod a szerbiai sport helyzetét? Gondolok itt arra, mennyire érzed úgy, hogy egyes sportágakban jobban mennek a dolgok, jut elég pénz mindenre, vannak szponzorok, médiafedés, nagyobb lehetőségek, míg másutt az ember kemény munkája nem térül meg?
– Szerintem jelenleg ez a dolog úgy néz ki, hogy egyes sportok borzasztóan nagy pénzeket és teret kapnak, sokat szerepelnek a médiában, míg mások gyakorlatilag osztoznak a morzsákon. Jelen pillanatban nálunk a foci és tenisz vezet, ezek a legnépszerűbb sportágak, és hát világviszonylatban a legjobban fizetett sportok, és ez nálunk sincs máshogy. Mivel népszerűbbek, nagyobb rájuk a kereslet, többet is hoznak a konyhára, mind az államéra, mind a klubtulajdonosokéra. Mondjuk adott egy középszerű labdarúgó, aki nemzetközi viszonylatban vagy még országos viszonylatban sem a legjobb játékos, mégis háromszor akkora a fizetése, mint az én egész családom bére. A többi sportoknál pedig, mint amilyenek a pingpong, karate, birkózás, nehezebben lehet megteremteni az egzisztenciát, nehezebben érvényesül társadalmilag az ember, holott borzasztóan keményen megdolgozott azért, hogy a legjobbak között lehessen.
– Miféle igazságtalanságokat tapasztaltál a karriered során?
Az egyik legnagyobb csalódás Budapesten ért, ott ugyanis fűt-fát ígértek, a lakást és az iskolaköltségeket is megígérték, hogy kifizetik, hogy teljes felszerelést kapok, de végül ebből nem lett semmi. Ez egy nagy késszúrásként ért 15 évesen. Akkor arra is volt példa, hogy egyesületet szerettem volna váltani, aminek nem örültek egyesek, és ellehetetlenítették, hogy részt vegyek a bajnokságon, illetve bizonyos meccseken. Akkor, amikor Budapesten voltam, a hazai szakma is megorrolt rám, és nehézségekbe ütköztem emiatt. A másik nagy csalódássorozat pedig az, hogy több klub is rengeteget ígért, amit aztán nem tartottak be, arról nem is beszélve, hogy a fizetések törlesztésével is folyamatosan késtek. Arra is van példám, hogy egy bizonyos klub kétévnyi teljes bérrel tartozik nekem, amelyet megpróbáltak az egyetemi évek alatt törleszteni.
– Hogyan érzed ezek után, profi sportolóként meg lehet élni?
– Az igazság az, az asztaliteniszt illetőleg, hogy ha csak meccseket játszunk, akkor megélni gyakorlatilag lehetetlen, mert ami pénz így bejön, esetleg csak fizetéstoldónak jó. Viszont ha edzőként is dolgozunk, vagy éppenséggel magántrénerként, akkor kereshetünk annyit, amely megfelelhet egy tisztességes hazai fizetésnek.
