Az első gyermek megérkezése egy pár életében felér a csodával, az örömhöz azonban sok gyökeres változás és sok-sok kihívás is társul a mindennapok során, melynek szülőként meg kell felelni. Az új élet születésével anya és apa is születik, az új szerepbe való beletanulás pedig nem mindig egyszerű, de ha az ember szeretettel és rugalmasan áll hozzá a dolgokhoz, akkor a nehézségek is valahogy eltörpülnek. A szabadkai Vataščin családnál is ennek szellemében alakultak az elmúlt hónapok, s bár mint mondják, lehetne jobb, még sincs okuk panaszra.
Fotó: Molnár Edvárd
A felvidéki születésű Vataščin Péter és a szabadkai Balázs Emese évekkel ezelőtt, még az egyetemi éveik alatt ismerkedtek meg, s a pár alig másfél évvel ezelőtt úgy döntött, Szabadkán folytatják közös életüket. Emese egy ideig egy gyógyszereket forgalmazó cégben dolgozott menedzserként, biztos anyagi háttérrel rendelkezve, ezért határoztak úgy, hogy Péter is Szabadkára költözik. Csakhogy Emese időközben elveszítette a munkáját, Péter pedig, aki akkor még nem fejezte be a tanulmányait, nem tudott ösztöndíjat szerezni a diploma utáni tudományos kutatómunkához, így közel sem úgy alakultak a dolgaik, ahogy tervezték. Bár Péternek, aki néprajz és kulturális antropológia szakon végzett, és az Esztétika Tanszéken már csak egy szakdolgozat választja el a mesterfokozattól, sikerült újságíróként elhelyezkednie, Emese pedig végzettségének megfelelően gyógytornászként és jógaoktatóként kezdett dolgozni, de bizonytalanság és szűkös anyagiak lengték be a napjaikat. Ennek ellenére mégsem rémültek meg, amikor megtudták, hamarosan születik egy kislányuk is, igaz Petra teljesen váratlanul, szerelemgyerekként jött a világra, és hogy az idei évük még zsúfoltabb és izgalmasabb legyen, a baba születése előtt két hónappal össze is házasodtak. Mint mondják, nem valamiféle konzervatív beállítottság miatt, sokkal inkább ilyen módon is szerettek volna összetartozni. Amikor pedig megszületett Petra, még inkább megszilárdította kapcsolatukat, még ha keveset is vannak együtt.
– Egy anyának az első napokban, hetekben nagy szüksége van a segítségre, Péter azonban elég sokat dolgozik, van, hogy több mint fél napot nincs itthon, a szüleim pedig itt laknak ugyan mellettünk, de megvan a saját életük, dolgoznak, és sokszor nem tudnak átjönni. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem számíthatok rájuk, főleg anyukámra, és észrevehetően meg is erősödött a kapcsolatunk, mióta én is anya vagyok, de az is igaz, hogy sokszor egyedül kell megoldanom a dolgokat, és elfáradok. Ennek ellenére úgy gondolom, elég jól feltalálom magam a baba körül, szerencsére jól működnek az anyai ösztöneim. Péter néha nagyon tud hiányozni, nincs, aki vigyázna Petrára addig, amíg én valamit megcsinálok, vagy ha itt lenne, egy kicsit én megpihenhetnék, de iszonyúan hiányzik akkor is, amikor Petra olyasmit csinál, amit korábban még egyszer sem, és sajnálom, hogy ő ebből kimarad – mondja Emese.
– Amikor viszont itthon vagyok, igyekszünk kisegíteni egymást, én vigyázok a gyerekre, amíg Emesének dolga van vagy fordítva, és igyekszem is minél többet Petrával lenni – veszi át a szót Péter. – Ilyenkor valahogy ő is nyugodtabb, lát mind a kettőnket, s talán úgy érzi, kettőnkkel már nem bír el. De nagyon nehéz, amikor Emese felhív a nyolcadik munkaórában, hogy mikor érek már haza, és én nem tudok neki mit mondani. Az egész életritmusunk egymáshoz képest el van csúszva néhány órával, én három órával korábban kelek, mint a gyerek és Emese, illetve ennyivel előbb is fekszem, hogy pihenni is tudjak. De úgy gondolom, nagyon sok olyan helyzet van, amelyek ennél annyira nehezebbek, hogy össze sem lehet a mi életünkkel hasonlítani. Ha vállalnék még egy munkát, vagy külföldön dolgoznék, és pár hetente járnék haza néhány napra, az sokkal rosszabb lenne, még ha így több pénzünk is lenne. Úgyhogy bármennyire kényelmetlen az életünk, és az anyagiak is lehetnének jobbak, sokan még így is cserélnének velünk.
Emese hozzáteszi, amijük jelenleg van, s ahogy élnek, azt a szüleik segítsége nélkül nem tudták volna megteremteni, a nagyszülei házában laknak ugyanis, ahol nem kell albérletet fizetni, Péter anyukája jóvoltából pedig van egy autójuk, amire nagy szükségük van, és legalább őt is meg tudják látogatni Szlovákiában. Persze ez a szüleiknek is egy teher, nekik pedig frusztráló, hogy a szülők segítségére vannak szorulva, de a baba mellett most már Emese is dolgozgat, baba-mama jógát tart hetente kétszer, ezáltal is igyekszik kiszakadni a négy fal közül, és néha gyógykezeléseket is vállal. Az anyagi része a dolgoknak elsősorban ott jelentkezik, hogy három gyermekig nem szeretnének megállni, habár mint Emese megjegyzi, nem lehet előre tudni, mi lesz, így nem is szabad a pillanatnyi helyzet alapján dönteni.
– Nagyjából jónak mondható az a helyzet, amiben most vagyunk, minden negatívum ellenére, de elég bizonytalanul látjuk, meddig lehet itt maradni. Nem miattam, hanem a szűkös lehetőségek miatt – mondja Péter. – Elképzelhető, hogy tíz év múlva is itt leszünk, de könnyen megtörténhet, hogy külföldön folytatjuk tovább, akár Szlovákiában, ha ott jobb életet tudunk magunknak teremteni. A szakmám, azaz a kulturális antropológia szempontjából nekem ez a közeg itt iszonyúan érdekes, a család szempontjából viszont már kevésbé fontos. Nincs nagyon lehetőségem a saját szakmámban elhelyezkedni, a diplomahonosítás is problémás lehet. Viszont hálás vagyok a mostani munkahelyemnek, mert újságíróként most kitanulok még egy szakmát, jó tapasztalat ez is, most már a szerb nyelvvel is elég jól boldogulok, és még egy idegen nyelv ismerete nem jön rosszul az életben, és ha itt maradunk, egy doktori képzésen keresztül antropológusként szeretnék valamilyen kutatást is végezni, de eddig erre a kiszámíthatatlan munkaidő miatt nem volt lehetőségem, és ami van is szabadidőm, azt a családdal töltöm, úgyhogy egyelőre nem tudjuk még, mit hoz a jövő.
A Vataščin családnak ez lesz az első babás karácsonya, ugyanakkor ez sem lesz rohanásmentes ünnep. Két napot Szlovákiában, Ebeden töltenek, szentestén még Péter családjánál lesznek, majd utaznak is vissza Szabadkára, mert Péter már karácsony napján dolgozik.
– Nem készülünk külön a karácsonyra, Petra mellett nem is nagyon tudnám az ezzel járó feladatokat elvégezni, és ő még annyira pici, hogy nincs is szükség nagy előkészületekre – magyarázza Emese. – Maga az út Ebedre nem megterhelő még babával sem, és családi körben leszünk, sőt amikor csak el tudunk jutni Szlovákiába, az mindig felér egy karácsonnyal, úgyhogy szerintem nekünk nagyon szép lesz az idei ünnep is, habár idővel, amikor Petra is egy kicsit nagyobb lesz, mindenképpen szeretném, ha lennének nagy karácsonyozásaink, ami nem a drága ajándékokról, hanem az együttlétről szól.
