Tudvalévő, hogy az országból való kivándorlás rekordméreteket öltött. Több fiatal véli úgy, hogy Szerbiában nincs keresnivalója, nincs jövője, ezért elhagyja az országot. A fiatalokat szüleik is támogatják. A következő beszélgetés folyamán egy olyan fiatal szólal meg, aki itt szeretne maradni: Mikes Géza.
Mikes Géza (Fotó: Ótos András)
Géza a Vajdasági Tornaszövetség főtitkára és a Szerbiai Tornaszövetség Nemzetközi közönségszolgálati megbízottja. Emellett gimnasztikai segédedzőként is dolgozik, de férfi- és női gimnasztikacsapatokkal is dolgozik, edzőként. A felsőoktatási alapképzését az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarán, angol szakon fejezte, a mesterképzést sportmenedzseri szakon folytatta. Saját bevallása szerint azért, mert közelebb szeretett volna kerülni a sporthoz, hiszen rájött, hogy ezen a területen tudja magát a jövőben leginkább elképzelni. Géza az aktív titkári és PR-tevékenység mellett zenével is foglalkozik, több nyelven beszél.
– A közönségszolgálati megbízott gyakorlatilag azt jelenti, hogy én tartom a kapcsolatot a szervezőkkel a nemzetközi versenyeken, a bejelentkezéstől kezdve. Én tartom a külföldi vendégekkel a kapcsolatot, ha felkeresnek bennünket, nekem kell nekik szállást biztosítani. Hasonlóképpen én szervezem az utazást, ha a mi tornászaink mennek valahová. De a munkám nem csak ebben merül ki. Gyakorlatilag én vagyok a kapcsolattartó a szövetség és a „külvilág” között, ha szabad így fogalmaznom – magyarázza Géza.
Miért döntöttél úgy, hogy itthon maradsz? Vagyis miért rakod le a voksod Szerbia mellett, amikor a legtöbb tehetséges fiatal elhagyja az országot? Esetleg a mostani pozícióban már képes vagy magadnak megteremteni egy számodra megfelelő egzisztenciát, vagy más okod van rá?
– Elsősorban jól érzem magam itt. Sokan, akik itt maradnak, leginkább a családra hivatkoznak, nekem viszont nem ez a legnyomósabb ok. Jól érzem magam ebben a közegben, ezen a munkahelyen, emellett úgy érzem, mindent meg kell tennünk, hogy minden szempontból fejlődjön az ország, legyen az sport, gazdaság, kultúra, tudományok, hogy az egész ország kivívjon egy olyan pozíciót, amelyet egyébként érdemelne. Úgy látom, hogy például nálunk nem a szakemberek képzetlensége az elsődleges probléma, hanem az állami adminisztratív folyamatok lezajlása, lassúsága, átláthatatlansága és eredménytelensége okoz nagy gondot. A szakterületemről tudok példákat mondani: Szerbiában ugyanolyan, ha nem magasabb színvonalon zajlanak például az edző- és bíróképzések, hasonlóan jók a versenyeredmények, ugyanolyan zökkenőmentesen zajlanak le a nagyobb megmérettetések, mint külföldön, fejlettebb országokban. A gondot pedig pont az adminisztrációs gépezet okozza, hiszen az említett tulajdonságai miatt nem tudjuk teljesen kihasználni a kezünkben lévő lehetőségeket. Ez olyan, mintha mi magunk lennénk a saját ellenségünk; igyekszünk, törekszünk, de a végén mégiscsak két lépést teszünk előre, hármat hátra. Ezt a sablont pedig rá lehet húzni több állami szakterületre is, de leginkább a pénzügyi folyamatokra.
Ez a hátráltatás aztán pedig az eredményeken is meglátszik?
– Persze. A jó eredmények nem a semmiből születnek. Ahhoz, hogy a csapatok megőrizzék a nemzetközi színvonalat, különböző felkészítéseken, edzőtáborokon is részt kell venniük, folyamatosan orvosi vizsgálatokra járniuk, amelyek persze nincsenek ingyen. A kedvezőtlen pénzügyi szituációt ismerve pedig sokszor alulmaradnak a hazai sportolók, hiszen nincs lehetőségük, illetve túl későn nyílt alkalmuk részt venni ezeken a táborokon stb.
Mint a munkád, úgy a tanulmányaid alatt is sok fiatallal találkoztál, akik voltak kinn külföldön, esetleg még mindig ott is vannak. Mit tapasztaltál az ő beszámolóikból? Milyen hatást gyakoroltak rád az élményeik?
– Van több ismerősöm, aki jelenleg külföldön van. Egy régi barátom például még a kilencvenes években kitelepült családjával Magyarországra, ott fejezte a tanulmányait, ott is állt munkába. Ő is elsősorban a kevés fizetésre panaszkodik, és a rendezetlenek a viszonyokra. Ez igaz, hogy Magyarországon sem sokkal jobb a helyzet, de azért ott rendezettebbek ezek az adminisztratív folyamatok, erősebb az infrastruktúra, mint nálunk, ettől szerintem elviselhetőbb is a helyzet. Több ismerősöm van Ausztriában. Ők elégedettek a fizetésükkel, életszínvonallal. Egyedül arra panaszkodnak, hogy gyakorlatilag a munkahelyük körül forog az egész életük. Egy cimborám cirkálóhajón dolgozott pincérként, és fitnesz-programokat tartott. Ez is jól fizet, habár elmondása szerint ezt az egész munkát nem lehet az örökkévalóságig csinálni, mert az ember belerokkan a tempóba.
Lényegében azok az ismerőseim, akik ki akartak menni, azok azért tették, mert itt nem érezték jól magukat, nem tudták magukat feltalálni, nem kaptak munkát. Sokszor igen tehetséges szakemberekről van szó, akik egyedül csak azért nem kapták meg az őket megillető pozíciót, mert nem egyeztek egy bizonyos politikai párttal vagy más érdekképviselettel, vagy nem voltak egy bizonyos család tagjai. A munkahelyet pedig olyanok kapták meg, akiknek nem ott a helyük. Nálunk a hierarchiát és a szakértelmet nem igazán tartják tiszteletben, a fiatalok pedig ezt elég korán észreveszik. Ez egyébként engem is nap mint nap felbosszant, arról nem is beszélve, hogy eleve rengeteg az összevisszaság az állam háza táján. Mindezek ellenére azonban optimistának kell lenni, hiszen nem tarthat örökké ez a fejetlenség.
Látszik, hogy tisztában vagy az itthon uralkodó rendezetlenségekkel. Ebből kifolyólag hogyan képzeled el az itt maradást? Mindent „egy lapra” teszel fel, vagyis a főtitkári állásban látod a jövőt, vagy esetleg vannak más terveid, úgymond stratégiáid is? Gondolok itt az angol szakon szerzett diplomádra vagy a versenyeken való bíráskodásra, edzősködésre. Tehát mennyire helyezkedsz úgy, hogy kihasználd mindazt, ami előnyként illetve erényként kezelhető nálad?
– Mindenféleképp több síkon gondolkodom a jövőmmel kapcsolatban. Az angol nyelvvel sem szakítottam teljesen, ott is szeretnék mesterfokozatot szerezni. Ami a munkát illeti, szerintem a gimnasztikában az mindig lesz. Gondolom, ha már a sportban nem lesz munkalehetőség, akkor már elégé kilátástalannak kellene, hogy legyen a helyzet. Visszatérve az angolra, inkább a fordítás érdekelne, tanítani nem igazán szeretnék. Úgy érzem, hogy mindenféleképp a torna lesz az első helyen, a többi pedig később alacsonyabb rangot kap, de viszont igyekszem nem hanyagolni, és foglalkozni is vele szabadidőmben.
Ha már a nyelveknél tartunk: Ahhoz, hogy valaki főtitkár legyen, illetve közönségszolgálattal foglalkozzon, pláne nemzetközi szinten, több nyelvet is kell ismerni.
– Igen. Én is folyamatosan több nyelvet használok. A magyart, a szerbet és az angolt gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélem, a német nyelvet is ismerem, viszont egy kicsit akadozik. A tanulmányaim során franciául és oroszul is tanultam. Az előbbi sajnos elég gyorsan kipárolgott belőlem, mivel nem igazán tudtam kamatoztatni azt, amit megtanultam. Az oroszból több minden megmaradt, már csak azért is, mert ugye fellelhetőek benne szerb nyelvi hasonlóságok. De a felsoroltak közül az első négy nyelvet beszélem a legjobban.
A nyelvek ismerete kulcsfontosságú külföldön, sokan úgy is mennek ki, meg sem tudnak mukkanni. Neked ebből a szempontból semmi gondot, és mégis maradni akarsz.
– A nyelveket egy bizonyos eszköznek tekintem, amit ha itt használok, nagyobb hasznot hoz, mint máshol. Emellett azt is példázhatja a külföldiek előtt, hogy Szerbiában igenis több nyelven beszélnek az emberek, és nem is rosszul. Hasonlóan a többi erényünk is azt igyekszik statuálni, hogy vannak tehetséges egyének ebben az országban. Szerintem így lehet a leghatékonyabban levetkőzni azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a kilencvenes években bélyegezték meg Szerbiát. Ezt az ilyen téves felfogást igyekszem én is megváltoztatni, annak ellenére, hogy néha tényleg könnyebb lenne elhagyni az országot, és új lappal indítani. Itt kell maradni, mert nem lehet rossz örökké.
Ugye, említetted, hogy azért több dologra is számítasz, ami segítségedre lehet az itteni érvényelsülésben. Szerinted, milyen a helyzete annak, akinek mondjuk csak egy dolog van a „tarsolyában”? Aki mondjuk csak tornász, vagy csak nyelvész?
– Mindenkinek nehéz, aki nem tartozik már fiatalon egy közösségbe, aki nem kezdte el kiskorától kiépíteni a kapcsolatait. Ezt a saját példámon keresztül állítom, én sem gondoltam volna ugyanis akkor, hogy tornaszövetségben fogok dolgozni, viszont egészen fiatalon ott voltam az edzéseket, és az évek során az egyik dolog a másikhoz vezetett, integrálódtam, beépültem a szövetség vérkeringésébe, és végül ebbe a pozícióba kerültem, amiben vagyok. Szerintem az érvényesüléshez azért egy nagy adag szerencsére is szükség van. Az egyetemi barátaim közül kevesen találtak munkát, akik igen, általános iskolákban dolgoznak vagy privát nyelviskolákban, azok is nagy szerencse folytán. Kevesen vannak köztük, akik egy-kettőre biztos munkahelyet szereztek. Sokan próbálkoztak külföldön is, más szakterületen is kipróbálták magukat, de kevésnek jött ki jól a lépés. Szerintem az ilyen kudarcokat minél előbb meg kell emészteni, nem szabad csüggedni, mindig tovább kell próbálkozni. Ha már minden kötél szakad, akkor persze el is lehet menni.
Hivatalos személy vagy, hosszú hajjal. Nem okoz gondot a sportdiplomáciában „sörény”? Szerinted mennyire liberalizálódott a kinézettel kapcsolatosan Szerbia?
– Őszintén, én is mérlegelek a hivatalos események ellőt. Megpróbálok alkalmazkodni a környezethez, eddig azonban nem vettem észre semmi reakciót. Persze biztos, hogy különös, hiszen a többi szövetségben nincsenek hosszú hajúak. Egy előnye biztos van: Mindenki megjegyez. A másik dolog, hogy igyekszem nem a külcsínnel felhívni magamra a figyelmet, hanem inkább a tetteimmel. Amikor elbeszélgetnek velem az emberek, akkor jönnek rá, hogy a frizura nem tesz veszélyesebbé. Volt hogy pont emiatt megnyiratkoztam, de nem érzetem magam jól a bőrömben.
