A fiatalok külföldi kivándorlása már régi probléma, a gazdasági viszonyok elharapózása miatt azonban ez a folyamat ismét egyre nagyobb méreteket ölt. Manapság mindenki ismer valakit, aki Németországban, Ausztriában, a Brit-szigeteken, esetleg messzebb, Amerikában áll munkába. Az tudvalevő, hogy minden munka nehéz, pláne kezdetben, és arról is többen számoltak be, hogy az álomország és az álommunka sokszor nem váltotta be az ígéretet, illetve sokszor ugyanolyan kedvezőtlen feltételek mellett kellett/kell dolgozni, mint itthon, és külföldi sztenderdekhez mérten gyakorlatilag az itthoni összegekért.
Bencsik Miklós zentagunarasi fiatalember már két alkalommal is vállalt külföldi munkát, méghozzá cirkálóhajón dolgozott. Elsősorban pincéri és ehhez hasonló teendőket látott el. Beutazta Dél-Amerikát és szigetvilágát, utána pedig a Földközi-tengeren töltött el több hónapot.
Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a munkalehetőséggel? Az utazás miatt jelentkeztél, vagy a pénzkeresési lehetőség vonzott?
– Egy ismerősömtől kaptam el az ügynökség telefonszámát, de a lehetősséggel magával már találkoztam különböző internetes oldalakon, és persze több embertől is hallottam róla, akik már dolgoztak cirkálóhajón. Azt, hogy mi miatt jelentkeztem, őszintén igen nehéz megválaszolni. Azt tudni kell rólam, hogy eleve egy olyan ember vagyok, aki szívesen utazik, a térképről is lemennék, ha tehetném. Viszont a pénz sem volt mellékes tényező, és ez is meghatározó szerepet kapott a döntésemben.
Többen is mondják, hogy ez a munka nem egyszerű. Hogy néz ki egy munkanapod? Szabadidőd van? Mennyire engedik meg a munkavezetőid, hogy hibázz?
– Egy átlagos munkanapon tizenkét órát dolgozunk, vagyis tizenkét és felet, mivel elhúzódik, attól függően, hogy mennyire nagy a nyüzsgés, vagy éppen melyik szektorban dolgozunk. Ezért nem igazán van jogunk panaszt tenni, mivel az út elején napi tizenhárom munkaórára írjuk alá a szerződést. De mondom, ez elsősorban attól is függ, hogy hol dolgozol. Ez egyébként a hathónapos szerződés alatt változhat is. Velem a két utam alatt több ízben is előfordult, hogy más beosztásba, helyre kerültem. Egyik étteremből a másikba, bárból a medence mellé. Mondjuk ez egy kicsit kényelmetlen is tud lenni, hiszen sosem tudod, hogy éppen mire kell felkészülnöd. Emellett a munkaidő sem egyváltásos, tehát egész nap dolgozunk, a napod teljes 24 órája előre betervezett. Persze, van szünetünk napközben, így jut idő egy kis kikapcsolódásra, egy kis városnézésre, de sokan ezt az időt arra használják ki, hogy harapjanak valamit, és aludjanak. Kevés idő jut egyébként az alvásra, hiszen a munka mellett az embernek szüksége van ugye a kikapcsolódásra is, egy kis társasági életre, ismerkedésre. Szabadnapok, ünnepek sincsenek. Az ünnepek alatt a munka például rosszabb, mert kétszer olyan keményen dolgozunk. Tavaly szilveszterkor például egy liftben ért az éjfél. Hasonlóan alakult a karácsonyom is. Ami a hibázást illeti, megvan, hogy mi számít a legnagyobb problémának. A legnagyobb baklövés az, ha valami miatt nincs velünk megelégedve a vendég. Szigorúak velünk az alapvető egészségügyi és biztonsági szabályok tekintetében is, ami érthető. Egyébként a hajón hivatalosan zéró-tolerancia van, viszont a kisebb bakikért nem igazán szoktunk fejmosást kapni, hiszen tévedni emberi dolog, és a feletteseink is emberi lények. De mondjuk késni abszolút tilos, és ha tényleg nagy baklövést követ el az ember, akkor el is veszítheti a munkáját.
Ki tudja magát ilyen munkatempó mellet pihenni az ember egyáltalán? Esetleg belefásul a dologba?
– Őszintén, akkora a pörgés a hajón, hogy sokszor fel sem tűnik, hogy fáradt vagy, hogy rád férne egy kiadós alvás. Reggel sokszor úgy kelsz, hogy fogalmad sincs magadról, de csinálni kell. Amikor valakinek születésnapja van, kicsit elengedjük magunkat, megpróbálunk szórakozni. Ekkor a kelleténél kicsit több alkohol is lecsúszik az ember torkán, netán későig fenn marad, úgy a reggel meg nehezebb. Végül is, inkább csak beletörődsz, hiszen tudod, hogy szünet nélküli egész napos munka vár rád hónapokon keresztül, aztán pedig miután letelt a hat hónap, kipihenheted magad. Bejáródsz. Úgy fekszel le, hogy az inged begombolva, rajta a nevedet jelző kitűző, úgy akasztod fel a fogasra, hogy reggel csak felkapd, hogy legyen időd elszívni egy szál cigarettát, és meginni egy kávét. Velem az is előfordult, hogy egy hónapon keresztül nem jelentkeztem az otthoniaknak, de fel sem tűnt, hogy ennyi ideje nem beszéltünk.
Egyesek úgy is értékelték az ilyen munkát, mint a modern rabszolgatartás. Erről mi a véleményed?
– Ezzel teljesen egyetértek! Pénzt keresünk, ez nem vitás, de viszont az egész rendszer, amelyben dolgozunk, leginkább egy rezsimre hasonlít. Annak ellenére, hogy nem voltam katona, nekem teljesen arra emlékeztet. Amiket katonaviselt emberektől hallottam, azok a dolgok köszönnek vissza itt is. Ilyen például az előbb említett szigor, a zéró-tolerancia. Az uniformisnak itt is mindig tisztának kell lenni, a mosolynak mindig fenn kell lenni, lényegtelen, hogy milyen problémák terhelik a vállunk. Elmondható, hogy egyes esetekben az emberi méltóságunkat is megvonják tőlünk ezért a pénzért, amit keresünk. Annak ellenére, hogy a tisztek, felettesek megértik a gondjainkat, és együttérzést is tanúsítanak, a végén mégiscsak rábírnak bennünket arra, hogy megcsináljuk a munkát.
Kétszer is voltál hajón. Először amerikaiakkal dolgoztál, másodszor európaiakkal. Többen mondják az amerikaiakra, hogy szőrszálhasogatók, míg az európaiakra, hogy lazábban viselkednek az utazások alkalmával. Szerinted van köztük különbség?
--Azért az elmondható hogy az amerikaiak kicsivel butábbak, és nehezebb velük a munka. Amikor túlnyomórészt őket láttuk vendégül, a munkavezetőink mindig kihangsúlyozták, hogy meséljünk nekik. Szeretnek tőlünk kérdezni, sokszor kicsit butácskák a kérdések, viszont mindig felelni kell, barátkozni. Előfordult az is, hogy már annyira kifogytunk sztorikból, hogy úgy találtuk ki a történeteket. Nem elég a kifogástalan kiszolgálás, őket szórakoztatni kell, színjátékot játszunk. Az európaiak ezzel szemben hidegebbek, nem kérdeznek, nekik az a legfontosabb, hogy minél gyorsabban megkapják a rendelést, és hogy a felszolgálás kifogástalan legyen. Mások az elvárások. Elmondható, hogy az amerikaiak például többet is panaszkodnak. Ott mások a sztenderdek. Amikor az Egyesült Államokban nyaralni mész, akkor elvárod, hogy a pénzedért csakis a legjobb és a leggyorsabb kiszolgálást kapd. Ez bosszantó is tud lenni, hiszen emiatt hajlamosak az élő fába is belekötni. Velem megtörtént, hogy egy vendég arra panaszkodott, hogy nem olyan hideg az itala, mint ahogy az kellene, hogy legyen, annak ellenére, hogy azt mindig, mindenkinek ugyanazon a hőfokon szolgáljuk fel. Ezt úgy oldottam meg, hogy elvittem az italát, fordultam vele egy kört, visszavittem és letettem az asztalára. Érdekes, ugyanaz a nedű másodszorra elég hideg volt neki... Az is elmondható, hogy az európaiak, ausztrálok, kanadaiak türelmesebbek is. Nem nyaggatnak akkor, amikor zsúfolt az étterem, kivárják hogy kividd a rendelést. Mindenesetre, mindig akad valaki, aki nincs megelégedve. Csak tudni kell kezelni a helyzetet, és akkor gond nélkül meg lehet úszni.
A hajó személyzete igencsak nemzetközi jellegű, magyarok, mexikóiak, szerbek, olaszok, indiaiak, ukránok és még sok más nemzet dolgozik egy fedélzeten ugyanazon cél érdekében. Mennyire szakadnak a nemzetek képviselői klikkekre? Mennyire igazolódnak be egyes sztereotípiák?
– Általánosságban hetven nemzet képviselete dolgozik a hajón. A sokszínűség ellenére nemzeti alapon nem történnek félreértések. A személyzet eléggé fiatal, igyekszünk jól és megbízhatóan dolgozni, így gyorsan össze is barátkozunk. Amikor viszont van egy kis szabadidőnk, akkor mindenki igyekszik megtalálni a nemzettársait, hiszen az egész napos munka és idegennyelv-használat kifárasztja az embert, és legalább ekkor igyekszik a saját anyanyelvén beszélni. Mint ahogy mondtam, a munkára koncentrálunk, innen származnak a konfliktusok is, sőt, a sztereotípiák is. A hajón például mindenki tudja, hogy a dél-amerikaiak a leglustábbak, az európaiak pedig gyorsan, megbízhatóan dolgoznak. Azt nem mondom, hogy ez a való világban is így van, de ebben a mesterséges mikroközösségben ez így működik.
Te mint vajdasági magyar, szerbekkel és magyarokkal egyaránt barátkoztál. Milyen volt ez a köztes állapot?
– Én úgy mondanám, hogy előnyös. Az első utam alatt például szerbekkel barátkoztam, mivel a magyar munkatársakkal nem jöttem ki olyan jól, kissé idegenként viselkedtünk egymással. Így a szerb kollégákkal töltöttem el a kevés szabadidőm. A hajón olyan barátságok szövődnek, amelyek ide szólnak, de igen erősek. A második utamon pedig összeszaladt egy magyar társaság, akikkel nagyon jól kijöttem. Velük töltöttem a legtöbb időt, viszont most is összebarátkoztam szerb kollégákkal is. Az, hogy mindkét nyelvet ismerem, csakis jól jött, hiszen így több emberrel ápolhattam jó kapcsolatot, ami egy ilyen zárt helyen azért előnyös.
