A Ludason élő Török Pista bácsi december 22-én töltötte be a 100. életévét. Azt mondja, fiatal még, hiszen alig kicsivel múlt nyolcvan, és idős kora ellenére is jól érzi magát a bőrében. A mai napig ott él, ahol a gyermekkora nagy részét is töltötte, s mindennél jobban ragaszkodik ehhez a környezethez, mely szinte az egész élete színtere volt.
Török Pista bácsi (Fotó: Molnár Edvárd)
Pista bácsira Bátori Valéria, az egyik unokája visel gondot, aki mindennap meglátogatja nagyapját, ebédet visz neki, takarít, segít, amiben csak tud. A nagy udvarban két épület áll, mi a kisebbik felé igyekszünk, itt tölti ugyanis csendes napjait Pista bácsi. Amikor belépünk, éppen a cserépkályha előtt ül, talán el is bóbiskolt a kellemes melegben, mert az első pillanatban fel sem figyelt ránk. Kissé nehézkes, lassú mozdulatokkal telepszik át a fotelbe, és amikor faggatni kezdem, hogy érzi magát, közelebb int magához.
– Egyszer jobb, máskor rosszabb, de még nem panaszkodok, mert mi lesz majd, ha megöregszek? Úgy van, ahogy van, belenyugodtam. Ha az ember jól érzi magát, jóllakott, akkor jól telik a nap is. Túl vagyok a százon, és most várom a többit is, mert még van egy kevés hátra. Mondjuk, még három évet várok, az elég lesz – mondja Pista bácsi nevetve.
Az idő azért megtette a magáét, a képeken látott egyenes derekú fiatal legény mára elveszítette katonás tartását, legyengült a látása, nagyothall, és fájlalja az ízületeit is, mint mondja, a földeken való sok munka miatt, szellemileg azonban teljesen ép, mindenre emlékszik és szívesen anekdotázik a családnak a régi időkről. Nyolcvanhét éves volt, amikor megműtötték az epéjét, ezért vigyáznia kell az étkezéssel, két éve pedig tüdőgyulladása volt, de ebből is kigyógyult.
– Emlékszem, akkor azt mondta, én májusban a ház előtt akarok üldögélni, és májusra valóban kint üldögélt. A nagyapám keményfejű, de rendkívüli az akaratereje. Gyógyszert is csak addig szed, amíg úgy érzi, hogy valami baja van, amint jobban érzi magát, nem hajlandó orvosságot inni. Sosem panaszkodik, és szerinte mindig van kiút. Nála minden fejben dől el, és ha valamit ő eldönt, akkor az úgy is lesz. Csodálom érte, és egy kicsit irigylem is őt ezért, mert ez a keménysége segítette át őt nagyon sok gondon, bajon az élete során – mondja Valéria.
Amikor arra kérem Pista bácsit, meséljen egy kicsit a maga mögött hagyott száz évről, azt mondja, nem igazán volt szép élete. Édesanyját még ötévesen elveszítette, majd a házba mostoha és azok gyerekei érkeztek. Nem törődtek vele, nem is szerették, így aztán sok időt töltött a nagybátyjánál és annak a családjánál, bár ott sem volt aranyélete, viszont később megörökölte azt a házat, ahol azokat az éveket töltötte, és ahol a mai napig él.
– Bejött a háború, majd a kommunizmus, nagyon nehéz évek voltak. Sok volt a földem, ezért nem szerettek az emberek, kuláknak neveztek, még azok is ellenem fordultak, akik legénykoromban barátaim voltak. Nagyon sokat dolgoztunk az asszonnyal. Sötétben indultam el otthonról, és sötétben érkeztem haza, az asszony meg törődött az állatokkal, mindent megcsinált. Árva lány volt, és ő is ebbe a házba került, csak ő az ángyom felőli rokonsághoz tartozott. Gyerekkorunk óta ismertük egymást, de én sokáig nem is tudtam, hogy a Margit úgy odavan értem. Megsajnáltam, és jólelkű asszony is volt, úgyhogy amikor leszolgáltam a katonaságot, megesküdtünk – meséli Pista bácsi, hozzátéve, ezzel nem sokat változott az életük, hiszen feleségével szinte együtt nőttek fel, de azért szerették egymást, még ha náluk nem is volt olyan sok csók, mint másoknál.
Ebből a házasságból két gyermek született, s Pista bácsinak a négy unoka mellett hat dédunokája is van már. Miután megözvegyült, egyedül látta el magát, főzött, mosott, és egy pillanatig sem tudta volna elképzelni, hogy innen elmenjen. Most Valéria segít neki a mindennapokban, de Pista bácsi nem hagyta el magát, ragaszkodik hozzá, hogy amennyire csak lehet, önálló legyen, például tüzel, megmelegíti magának az ételt, egyébként pedig tévézik vagy olvasgat. Pillanatnyilag a Bibliát olvasgatja, mert abban nagyobbak a betűk, s mint mondja, sokat imádkozik. A mai napig ő mondja meg, mit vessenek a földbe, ha jó az idő, szívesen sétálgat odakint, vagy kiül a ház elé, rendezgeti a szőlőt, fügét, mogyoróbokrot. Mindig is kemény és távolságtartó ember volt, aki nem nagyon mutatta ki az érzelmeit, de mint unokája hozzáteszi, látja nagyapján, hogy legbelül érzékeny ember, aki vágyik a figyelemre, törődésre, és ezt igyekszik is neki megadni.
Pista bácsi az elmúlt száz év során nagyon sok mindent látott, megélt, s bizony az egy évszázad alatt a világ is nagyot fordult.
– Régen nehéz volt az élet, meg nem volt tévé, rádió, telefon, autó, de ma már sokkal könnyebb. Jó dolgok ezek, csak többet kell értük dolgozni, hogy mindez meglegyen, mert drága. A mai világban az a legrosszabb, hogy az emberek nem törődnek egymással, és nem tisztelik egymást. Régen sokat jártunk egymáshoz, beszélgettünk, kártyáztunk, ma mindig mindenki rohan, és néha nem is köszön a másiknak. Azt üzenem a fiataloknak, hogy becsüljék meg egymást, és legyenek mindig nagyon szorgalmasak.
Hogy mi a hosszú élet titka, arra Pista bácsi csak annyit felelt, tiszta szívűnek kell lenni, de talán az az egy kupica pálinka is segíthet valamicskét, amit reggelente megiszik.
Pista bácsinak hajlott kora ellenére még vannak tervei. Azt mondja, az idén talán megtörténik. Hogy mire gondol, nem akarja elárulni, még a családjának sem, de sejtelemesen csak annyit tesz hozzá, ha megvalósul, akkor majd az év vége felé elmondja, mi is volt az.
Kívánjuk, hogy az a valami, amire Pista bácsi még vár, megtörténjen, s a következő éveket is erőben, egészségben töltse el.
