Varnyú Ilona a délvidéki magyarság anyanyelvének ápolása, kultúrájának és identitásának megőrzése érdekében kifejtett szerteágazó tevékenysége elismeréseként vehette át március 14-én a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét Magyarország szabadkai főkonzuljától, Korsós Tamástól. A tanárnőnek nem ez az első elismerése: tevékenységét 1999-ben Kazinczy-, 2000-ben Z. Szabó László-, 2001-ben Aracs-éremmel ismerték el, 2012-ben pedig Kazinczy-díjat vett át Győrben. Ő mégsem a közéleti, oktatói és kultúrszervezői munkájával kiérdemelt elismerésekre a legbüszkébb, hanem egykori diákjai sikereire.
Feltételezem, nem a díjakért volt érdemes ezt a pályát választani. Mi lenne az, ami miatt elmondhatja: jó döntés volt pedagógusnak állni?
Varnyú Ilona Korsós Tamástól, Magyarország főkonzuljától vette át az elismerést (Fotó: Molnár Edvárd)
– Az egész pályafutásom alapján elmondhatom, hogy jól döntöttem, amikor tanárnak álltam. Elsősorban a diákok, majd a szülők és a kollégák jelezték vissza azt, hogy jól végzem a dolgomat. Sok olyan eseményre emlékszem, amelyek miatt érdemes volt tanítani, lehet ez egy színházlátogatás, egy kirándulás vagy az aracsi pusztatemplomnál tett látogatás, ahol gregorián dallamokkal, az Ómagyar Mária-siralmat és a Halotti beszédet megszólaltatva idéztük meg az akkori kor hangulatát. A diákjaim tanulmányi és szakmai sikerei is boldogsággal töltöttek, töltenek el.
Az említett aracsi látogatás mellett több úttörő, az anyanyelvápoláshoz és megemlékezésekhez kapcsolódó kezdeményezés is az Ön nevéhez fűződik.
– Az aracsi látogatás 1990-ben egy összefogás eredménye volt, a Törökbecsei Honismereti Klubbal és a Nyelvművelő Egyesülettel karöltve szerveztük meg, ezután váltak rendszeressé itt a nyári szertartások. 1989-ben mi mentünk el először a sátoraljaújhelyi Édes Anyanyelvünk versenyre, majd Győrbe a Szép magyar beszéd versenyre tapasztalatot szerezni, azóta évente járnak a vajdasági diákok ezekre a rendezvényekre. 1990-ben a Mátyás király és kora verseny, 1991-ben a Széchenyi Emlékpályázat került be a „versenynaptárunkba”. 2000-től 2006-ig szerveztem az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati verseny vajdasági döntőjét Óbecsén. A kezdetek kezdetén az anyaországi versenyeken való részvételért, az ottani sikerekért itthon nem dicséret vagy elismerés járt – a Naplóban „Versenyezzenek csak itthon!” címmel jelent meg akkoriban a körzeti kormánybiztos ezzel kapcsolatos nyilatkozata. Büszke vagyok arra, hogy tanácsosi mandátumom alatt két emléktáblát is felavattunk: az egyiket Bori Imre akadémikusunk szülőházán Bácsföldváron, a másikat az önkormányzat épületében, Than Károly születésének 175. évfordulója alkalmából, pár évvel a Than-emlékház felavatása előtt. Remélem, hogy az önkormányzat folytatni fogja ezt a gyakorlatot, mert van még adósságunk ezen a téren.
Tanítványai számos díjat nyertek az anyaországi helyesírási, nyelvhasználati versenyeken, a szerbiai minisztériumi versenyeken és a KMV-n is, amely szervezőbizottságának 18 éven át volt a vezetője is. Miért tartotta fontosnak, hogy minderre időt áldozzon?
– A munkám egyik legfőbb eredményének tekintem a diákjaim sikereit és az anyanyelv megőrzéséért folytatott munkát. Ezek a gyerekek megértették azt, hogy mit jelent anyanyelven tanulni, és vállalták azokat a feladatokat, amelyek meghozták az eredményt. Úgy gondolom, hogy ha valaki a tanári pályát választja, az neki ne csak munka, hanem hivatás legyen. Vannak Vajdaságban olyanok, akik derekasan kiveszik részüket a különböző versenyekre való felkészítésben, a baj inkább az, hogy kevés diák van. Sokan Magyarországon tanulnak már középiskolában is, Zombor sajnos lemorzsolódott a versenyekről, viszont az, ami Bánátban, Nagybecskerek környékén az utóbbi időben történik, reménykeltő.
1972-től 2006-ig dolgozott tanárként, de a VMDP alapító tagjaként 1992 óta részt vesz a közéletben is. Az előző két mandátumban az óbecsei önkormányzat oktatással és művelődéssel megbízott tanácstagja, jelenleg a polgármester tanácsadója, így jól ismeri a tanügy problémáit. Mi ma a legnagyobb gond?
– Nem jó az, hogy évtizedek óta nincsenek szaktanácsadók, pedig felügyelők helyett rájuk volna nagyobb szükség az iskolákban. A tanárokat manapság rendkívüli mértékben leterhelik különféle szemináriumokkal, amelyek a diákok kezelésével és jogaival foglalkoznak, viszont nagyon hiányoznak a szakmai továbbképzések.
Mi volt az, amit a tanárnő jól csinált, és amiért olyan sok kiváló tanár vagy sikeres ember került ki a kezei közül?
– Ne emeljünk ki engem, mert nagyon sok olyan tanár van, aki hasonlóan vagy jobban dolgozott, dolgozik, mint én, ezért is gondolom úgy, hogy ezzel a mostani kitüntetéssel a végeken helytálló magyartanárok munkáját ismerték el. Ha az ember őszintén, példamutatóan és következetességgel áll ki a diákjai elé, már azzal sokat tett értük. A tanárnak nem kell példaképnek lennie, de mutasson példát úgy tartásból, hogy felnézhessenek rá a diákok. Én arra törekedtem, hogy ne csalódjanak bennem – lehet, hogy ez sikerült. Ha sikeresek lettek, nem általam lettek azzá, mert a családi nevelés, sőt az óvoda és az általános iskola is nagyon fontos szerepet játszik ebben. Nekem már csak annyi dolgom volt, hogy terelgessem őket egy kicsit. Vannak közöttük főiskolai és egyetemi tanárok, színészek, magyartanárok, újságírók és államtitkár is, az Óbecsei Gimnáziumban pedig méltó utódom lett diákjaim egyike, Cseri Angéla. Úgy tanítottam őket, ahogyan azt Kányádi Sándor Apáczai című versének végén megfogalmazza: egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv.
