Szántó Zoltán a Magyar Szó nyugdíjas sportújságírója. Munkaévei alatt bejárta az egész világot. Három nyári olimpiáról tudósította lapunkat és a szarajevói téli olimpián is járt. Valamikor régen birkózott, majd tekézett, így ezt a két sportágat is kísérte újságíróként. Rengeteg világversenyre eljutott. Saját bevallása szerint a birkózó-világversenyek számát nem is tudja, a tekeversenyekét igen. Tizenegy világbajnokságról tudósított.
Hogyan került kapcsolatba a Magyar Szóval? Hogy lett önből sportújságíró? Mindig is ez volt avágya?
– A szabadkai gimnázium befejezése után beiratkoztam az újvidéki tanárképző főiskolára. Abban az időben már írtam verseket, publikáltak is belőlük az újságok. A főiskolán is e felé igyekeztem fordulni, ezért szerettem volna magyar- és tornatanár szakon végezni. Sajnos, ezt nem tehettem meg, mivel a testnevelést a biológiával párosították, az utóbbit pedig sosem szerettem. Ezért választottam a magyar–szerb szakirányt. A főiskolai évek alatt birkóztam is a szabadkai Spartak csapatában, aktív versenyző voltam. Egyszer, a tanárképzés részeként, magyarórákat tartottam a szabadkai homoki iskolában. Ekkor született meg bennem az a gondolat, hogy itt tanítsak a főiskola után, emellett pedig idővel átvenném a birkózócsapat edzését. Ezt a tervet már az iskola igazgatójával meg is beszéltem, csak nem valósult meg, mivel Erdélyi Károly, főiskolai évfolyamtársam, aki az akkori Képes Ifjúság elődjében, az Ifjúságban volt újságíró, rábeszélt, hogy dolgozzak be a szerkesztőségbe a nyáron, amíg a szerkesztőségi tagok nagy része szabadságát tölti. Akkor azt mondta, hogy ősszel mehetek is vissza tanítani. Hát ez aztán sosem történt meg. Akkoriban olyan személyek erősítették az Ifjúság szerkesztőségének sorait, mint Németh István, Burány Nándor, Kiss István. Borsos István volt a főszerkesztő. Maradtam az ifjúságban, de az volt a kikötésem, hogy a sportrovatot én szerkesszem, amelyet Nagy Gy. József, a Magyar Szó sportrovatának szerkesztője át is engedett nekem. Akkoriban a különböző ifjúsági hírek és riportok mellett a sportot is én szerkesztettem, és rendszeresen bedolgoztam a Magyar Szó sportrovatába, vasárnaponként. Szépen lassan, hétköznapokon is egyre többet szerepeltek írásaim a lapban, elsősorban a birkózással és a tekével kapcsolatos versenyeket, eseményeket követtem. Annak ellenére, hogy az Ifjúságban borzasztóan jó szakemberek között dolgoztam, megemlíteném még Deák Ferencet, Kiss Erzsébetet, minden vágyam az volt, hogy átkerüljek a Magyar Szó sportrovatába. Ez 1969-ben sikerült is. Ezután is a birkózás és a teke voltak a fő hatásköreim, viszont a küzdősportok nagy részével is én foglalkoztam, meg más sportágakkal is megismerkedtem.
Meddig dolgozott a lapnál?
– Egészen 1993-ig, amikor is nagy volt a fejetlenség az országban. A lap akkori főszerkesztője, Bálint Sándor akkor kiadott egy listát, amelyen feltüntették, hogy ki mehetett nyugdíjba, és az én nevem is ott szerepelt. A munkaéveim nem voltak ki, de az életkorom megvolt. A hátralévő pár hónapot meg lehetett venni, így nyugdíjba vonultam, de a munkám korántsem ért véget. 1985-ben vezettem be a horgász és vadászrovatot, amelyet még azután is szerkesztettem egy jó darabig. Megjegyezném, hogy szerintem több olvasó ismer engem az élőújságok és a társasjátékok révén, mint a sportújságírás miatt. ’85-től 2004-ig vezettem a társasjátékokat és szerveztem az élőújságokat. Összesen 199 ilyen programot szerveztem, 69 vajdasági településen. Sokszor nem csak művelődési otthonokban kerültek megrendezésre ezek az események, hanem szövetkezetekben, téglagyárakban, vegyiművekben, cserépgyárban, festéküzletben, paprikaüzemben is. Ehhez rengeteg szép emlék fűz. De ha már itt tartunk, megemlíteném a keresztrejtvények szerkesztését is, amelyet már közel negyven éve csinálok. Tulajdonképpen ezzel az egy dologgal foglalkozom még a mai napig is rendszeresen. Több lap (pl. (Tarka Világ) óriásrejtvényeit én szerkesztettem húsz éven keresztül, ez pedig több ezer rejtvényt jelent.
Említette, hogy birkózással és tekézéssel is foglalkozott. Nem fordult meg sosem a fejében, hogy esetleg hivatásos sportoló lesz tollforgató helyett?
– Az edzősködés igen, de a profi sportolás nem, soha. Szerintem a sportújságírás a legszebb dolog, sohasem esett nehezemre. Még a rendszeres vasárnapi munka sem. Az sem okozott különösebb problémát, ha éjfélig kellett várni egy bizonyos eredményre. Elmondhatom, hogy azt csinálhattam, amit szerettem, ami egy fantasztikus érzés.
Az újságírók közül többen is arra panaszkodnak, hogy sokszor igen stresszes a munkájuk. Ön nem tapasztalt meg semmiféle kellemetlenséget a munkájával kapcsolatban?
– A sportrovatban is minden gyorsan történik, mindig résen kell lenni. Sok esetben kicsivel lapzárta előtt érkeztek meg a fejlemények, akkor mindig rohanni kellett a gépírókhoz, de közben még a kagylóból ordibáltak, hogy a mi birkózónkkal éppen mi történik, mert még a szőnyegen volt. De hasonló a helyzet a focimeccsekkel is. Amikor esti mérkőzésről tudósít az ember, akkor sokszor még a meccs lefújása előtt be kell telefonálni, és bediktálni a szöveget. Akkor ott pontos neveket, eredményeket kell közölni, mivel ugye, ez az újságírás lényege, Határidőre dolgozik az ember és ez az idők során igazán megedzi az újságírót. Persze, más riportokat írni, amikor több idő van a felkészülésre, és a szöveg leadására is. Több ilyen szöveget is írtunk kollégáimmal, amikor felkerestünk egy települést, amelynek bemutattuk a sportéletét.
Ön szerint mi tesz egy újságírót jó újságíróvá?
– Legfontosabb természetesen az, hogy értsen a témához, amellyel foglalkozik. Másik dolog az, hogy azt közérthetően, érdekesen írja meg. Szerintem ezek a legfontosabb elemek. A sportújságírónak talán ebből a szempontból egy kicsit könnyebb dolga van mint más a szakirányú kollégáknak, hiszen ha 2:1 a végeredmény, akkor azon nem sokat lehet filozofálni. Aztán az, hogy kit mennyire, hogyan dicsért meg, teljesen rajta múlik. Más területeken talán ezt nem lehet ennyire egyszerűen megírni, hiszen lehet, hogy több szempontot kell figyelembe venni. Érdekképviseleteket, politikai korrektséget...
Az idősebb kollégáimtól hallottam, hogy annak idején az újság legendás sportszerkesztőséggel rendelkezett. Mit gondol, mi tette azt a csapatot ennyire emlékezetessé?
– Igen, a hetvenes években borzasztóan erős volt a lap sportszekciója. Annak idején úgy tartották, hogy az ország egyik legjobbja voltunk. Ez nem is csoda, hiszen olyan emberek írták a rovatot, mint Piszár József rovatszerkesztő, aki előtte aktív atléta volt és sakkozó, Lépes László, az akkori sportszövetségből került át hozzánk, a Vojvodina labdarúgóklub akkori vezetőségi tagja. Itt volt még Árok Ferenc, aki a Novi Sad edzője volt, majd a Jugoszláv Edzőtestület elnöke. Itt dolgozott még Kubát János, aki a jugoszláv és a görög asztalitenisz-válogatottat is sikeresen vezette. Itt dolgozott Albrecht János, aki kosárlabdaedzőként is tevékenykedett. Ilyen kaliberű emberek dolgoztak nálunk akkoriban. Szerintem azért jegyzik „legendásként” ezt a bizonyos sportszerkesztőséget, mivel mindenki nemcsak hogy lelkes követője volt bizonyos sportágaknak, amelyikről írt, hanem elismert szakembere is volt azoknak. Több alkalommal is előfordult, hogy más, belgrádi, zágrábi, ljubljanai sportújságok, rovatok hívtak bennünket olyan információkkal kapcsolatosan, amelyekkel akkoriban jóformán csak mi rendelkeztünk.
Voltak olyan gondjai, hogy olyan sportágról kellett írnia, amit nem kedvelt?
– Mint ahogy már említettem, felosztottuk a sportágakat, és mindenki azokat kísérte, amelyekben bennfentes volt. Nem igazán voltak áthajlások. Akkor, amikor a fentebb említett kollégáim elmentek, ismét jött egy jó szakemberekből álló társaság, mint pl. Varga Tibor, Gáspár Mihály vagy Csordás Árpád, akik kiválóan végezték a dolgukat. Ismétlem, azért volt ennyire sikeres a rovat, mert jó újságírók és sportszakemberek dolgoztak benne. Persze, volt olyan is, hogy éppen olyan ágat kellett kísérnem, amely nem volt a szívem csücske, de ez elkerülhetetlen.
Akkoriban az újságíróknak több alkalmuk volt tudósítani külföldi eseményekről. Ön is eljutott a világ több pontjára?
– Igen. A hetvenes években több lehetőség volt ilyesmire. A sportrovat rendszeresen járt külföldi versenyekre. Szinte minden nagyobb versenyen megjelentünk. Olyan szerencsés helyzetben is voltam, hogy három nyári olimpiáról is tudósíthattam. A müncheni volt az első, amelyet Piszár Józseffel „feleztük”, tehát én volt az első felén, ő a másodikon. Az volt az a nevezetes olimpia, amelyen egy palesztin terrorista szervezet tagjai izraeli sportolókat ejtettek túszul, és összesen 14 ember veszítette életét. De erről a kollégám számolt be, mivel én akkor már itthon voltam. Emellett eljutottam a moszkvai és a Los Angeles-i olimpiára is. Az 1984-es szarajevói téli olimpián a trebevići bob és szánkóverseny sajtóosztályán dolgoztunk, hárman a szerkesztőségből. Hát, kicsit furcsa volt, mivel bobot és olimpiai szánkót akkor láttunk először, de sikerült feltalálni magunkat. 10 birkózó-világbajnokságon voltam, abból számomra a legkedvesebb a teheráni vb volt, ugyanis oda gépkocsival mentünk. Brenner János, a Hát Nap szerkesztője szervezte meg az utat. Vele, és Tóth Ferenccel, akkori tévés kollégával mentünk. Már maga az út is csodás és emlékezetes volt, magáról a bajnokságról nem is beszélve. 11 birkózó-Európa-bajnokságot is tudósítottam a kontinens különböző pontjairól. Említettem ugye, hogy aktívan tekéztem is, és követtem a sportág eseményeit. Összesen 12 teke vb-n voltam mint tudósító. A ’74-es eppenheimi világbajnokságról van egy nagyon kedves emlékem, ugyanis itt én is világbajnok lettem. A vb illetékesei külön szerveztek egy tornát a tudósító újságírók számára is. Akkoriban éppen szerbiai bajnok voltam, és sikerült megnyernem az újságíró világbajnoki címet is. Az éremosztáskor viszont kicsit csalódnom kellett, mivel az aranyérem mellé egy üveg bort kaptam, a második helyezett az ezüst mellé két üveg bort, a bronzérmes három üveget. Aki pedig nem ért el dobogós helyezést, szinte zsákszámra vitte az italt. Mikor megkérdeztem, hogy hogyan lehet az, hogy első lettem, és csak egy üveg bort kaptam, a következő válasszal intéztek el: „Te kaptad az érmet, te hallgass!”
Ebben a bajnokságban még az is érdekes volt, hogy a jugoszláv válogatott nyolc bábbal maradt le az első helyezettől. Azon a pályán, ahol pedig a tudósítók játszottak, több bábu volt. Akkor az eredményem úgy jött ki, hogy a válogatott is nyerhetett volna vele.
Súlyemelő bajnokságokon is voltam több alkalommal. Öt ökölvívó-Európa-bajnokságról is tudósítottam, habár ezt a sportot nem szerettem soha. Síugró világkupáról is tudósítottam egyszer, de csak azért, mert Varga Tibor, aki a téli sportokat követte, egyszer csak azt mondta, hogy ő nem kíván elmenni.
Ha már sportújságíró, akkor megkérdezem: Melyik a kedvenc csapata?
– Kétségkívül a Ferencváros. Emlékszem, ’57-ben meghívták a Spartak birkózócsapatát Budapestre. Ott azonnal elcsábított a klub és az Üllői út. Megjegyzem, a birkózás mellett fociztunk is, amely szintén igazán emlékezetes maradt számomra.
Szenvedélyes horgász is. Sokáig szerkesztette a lap horgász és vadászrovatát. Mennyire fér meg e két világ a sport mellett?
– Nagyon is közel vannak egymáshoz, elég a sporthorgászatra gondolni. Köteles Károly nyomdász barátom tanított meg horgászni. Vele húsz éven át horgásztunk minden év szeptember végén, október elején a Dunán egy hetet, kabinos csónakban, és azt fogyasztottuk, amit fogtunk. Gyorsan bebizonyosodott egyébként, hogy a rovatra nagy szükség volt, hiszen sok olvasója és tudósítója is volt. Ma is szükség van rá, hiszen több újság is arra törekszik, hogy ezekről a dolgokról írjanak.
És a vadászat?
– Ez annyira nem nekem való. Kétszer voltam vadászaton. Először a szenttamási határban tapostam a sarat, puskával a vállamon. Megláttam a nyulat, de mire a vállamhoz szoríthattam volna a puskát, az állatnak már hűlt helye volt. Másodszor Tóbán jártam vadászni, az már kevésbé volt megterhelő.
