Árok Ferenc neve elkerülhetetlen, ha az egyetemes magyar labdarúgásról beszélünk. Az ismert edző a Magyar Szó újságírójaként dolgozott, az egyik legtekintélyesebb sportszerkesztőség tagjaként, ezenkívül az ausztrál labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként is kimagasló eredményeket ért el. 1980-ban költözött ki harmadízben Ausztráliába, és több mint húsz évig élt ott. A 2000-es évek elején visszaköltözött Újvidékre.
Árok nyugdíjasként is aktívan ír a lapnak, a Jegyzetek a karosszékből névre keresztelt rovat hasábjain jelennek meg írásai. Nyugdíjas munkatársunk edzői karriere kezdetén újvidéki csapatokkal foglakozott, majd pedig egy meghívásra Ausztráliába utazott, ott szintén több labdarúgó-egyesületnél működött közre, vitte sikerre a klubokat. Michael Cockerill ausztrál sportújságíró szerint Árok Ferenc az ausztrál labdarúgás egyik legjobb edzője.
Hogyan került kapcsolatba a Magyar Szóval?
– Píszár József, a sportrovat szerkesztője unszolására léptem át először a szerkesztőség küszöbét. Előtte tornatanárként dolgoztam, és egy kispályás labdarúgó-tornáról értesítettem a Magyar Szót. Akkor ajánlotta fel a lehetőséget a szerkesztő, hogy írjak a lapnak. Akkor beszéltünk is erről, viszont csak pár évre rá valósult meg, amikor a tengerparton találkoztunk, ráadásul még fociztunk is. Akkor ismét felvetette a témát, szó szót követett, és végül ráálltam. Megjegyzem, én akkor kissé hadilábon álltam a magyar nyelven való írással, annak ellenére, hogy kanizsai születésű vagyok. Csak az első hét osztályt végeztem anyanyelvemen, a többit szerbül. Először kicsit nehézkesen is álltam át a dologra, viszont „kipofoztak” a végére. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor történt, 1964 és 1966 között.
Mondta, hogy eredetileg nem újságírással tervezett foglalkozni, de még csak a labdarúgással sem. Elmesélné, hogy hogyan is lett végül edző?
– Először tornatanár voltam. Edzőként a feleségem révén kezdtem dolgozni, aki jó időben volt jó helyen, és engem jó pénzért eladott. Ez történetesen úgy nézett ki, hogy a Dnevnikben dolgozott, amikor éppen meghallotta, hogy valaki egy akkori labdarúgóval beszélgetett, és arra próbálta rábeszélni, hogy legyen a Novi Sad fociklub ificsapatának az edzője, ő azonban nem fogadta el ezt, mivel nem fizettek volna neki. Erre a feleségem villámgyorsan beajánlott engem, azzal, hogy én ingyen is elvállalom. Így lettem fociedző. De ha a teljes történetet mesélem el, akkor meg kell jegyeznem azt is, hogy még csak tornatanárnak sem készültem soha. Eredetileg villamosmérnök szerettem volna lenni. Kétszer is felvételiztem, egyszer benne voltam az ezer jelentkező közül az első tízben, másodszorra pedig az első tizenötben. Ennek ellenére sajnos nem kaptam ösztöndíjat, így pedig lehetetlen lett volna fizetni az egyetemet. Sokáig nem is mertem édesapám színe elé kerülni. Ekkor „igazoltam át” a testnevelési főiskolára.
Az ön előtt megszólaltatott kollégák már újságírói karrierük előtt is írtak. Ön előtte foglalkozott publicisztikával, vagy egyáltalán érdekelte?
– Soha. Nem is érdekelt, nem is akartam. Amikor a testneveléssel kezdtem foglalkozni, akkor teljesen az töltötte be az érdeklődési köröm. Szerelmes voltam az atlétikába, úszásba. Még a labdarúgás sem érdekelt akkoriban különösebben, annak ellenére, hogy szülővárosomban, Kanizsán játszottam is. Mondhatni, véletlenek folytán kerültem ezekre a helyekre. A másik dolog pedig az, hogy amivel éppen foglalkoztam, azt komolyan is vettem. Amikor elkezdtem edzősködni, részt vettem egy kétéves specializációs tanfolyamon is, amelyet fociedzők képzésére szántak. Ez a végén pedig hasznomra vált, hiszen előtudással a hátam mögött könnyebb volt sikerre vinni a csapatokat, mint azoknak az edzőknek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit kellene tenniük.
Mennyire segítette újságírói munkáját az edzősködés, és fordítva? Nem okozott néha nehézséget a két terület összehangolása?
– Én úgy mondanám, hogy egyensúlyban volt a két dolog. Sőt, több alkalommal is egymás javára szolgáltak. A labdarúgás által mindenkit ismertem, aki bennfentes volt a sportban, így exkluzív információkat kaphattam tőlük sportújságíróként. A Magyar Szó segítségével pedig beutazhattam a világot, amelyből csakis haszon származott. Több világbajnokságon, Európa-bajnokágon, olimpián jártam. Sohasem stresszeltem amiatt, hogy egyszerre két dologgal foglalkoztam. Sőt, sohasem nehezteltek rám. A másik dolog pedig az, hogy képes voltam arra, hogy hajtsam saját magam, még akkor is, ha egész nap dolgoznom kellett.
Visszatérve a sporteseményekre, amelyekről az előbb beszéltem: Számomra mindig emlékezetes marad a ’68-as mexikói olimpia. A Magyar Szó képviselete szervezte meg, hogy az összes magyar ajkú újságíró egy csapatba verődjön ezen az olimpián. Ez nem volt egyszerű feladat, mert mint kiderült, összesen 67 országból érkeztek magyar sajtósok. Úgy próbáltuk meg összehozni a kollégákat, hogy elterveztük: aki hoz nekünk egy hírt, adatot, annak mi hármat adunk cserébe. Így a végére mi is tele voltunk mindenféle információval. Ez a cserélgetés nekem annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, hogy ezt később is alkalmazni fogom. Vettem egy ezüst kulcstartót a játékokról, ezt aztán át is adtam Titónak. Ez akkor történt, amikor már hazatértünk a rendezvényről, és kötelezően meglátogattuk az elnök urat. Amikor átnyújtottam neki a kulcstartót, kértem, hogy cseréljünk. Kissé szégyenlősen jegyezte meg, hogy üresek a zsebei, mert a feleségénél van mindene. Végül, addig keresgélt, hogy megtalálta az aranynyelű bicskáját, és azt adta nekem. Mondanom sem kell, az újságíró kollégák egy darabig ki sem állhattak, megette őket a sárga irigység. Megjegyzem, a szóban forgó bicskának pedig kifejezett fokhagymaszaga volt.
Ausztráliában is élt és dolgozott, sőt kimagasló edzői sikereket ért el. Mesélne erről?
– Ez úgy kezdődött, hogy átvettem a már említett Novi Sad ificsapatát, majd a klub főcsapatát is én edzettem, és még 29 évesen első ligás csapatot fabrikáltam belőlük. Ausztráliába egy véletlen folytán kerültem. Akkoriban Sydney-ben is lehetett kapni Magyar Szót. Az ausztrál St. George Budapest labdarúgó-egyesület egyik bennfentese írt nekem egy levelet, amelyben innen kért magyar játékosokat, legalább egyet vagy kettőt. Én elküldtem két játékost, egyszer pedig Londonba utánam küldtek egy szerződést és egy kérvényt, hogy legyek a csapat edzője. Ez hatvankilenc vagy hetven tájékán történt. Először egy évre mentem ki a feleségemmel, visszafelé pedig hajóval körbeutaztuk a világot. Utána megint kimentem egy évre. Harmadszorra pedig 1980-ban mentünk ki, és 23 évig ott is maradtunk. Mindegyik alkalommal azért hívtak, mert gondok voltak a csapatnál. Persze, szerencsém is volt, mert egyidejűleg több klubban is edzősködhettem. Elég merész ötleteim és stratégiáim is voltak. Olyan példa is akadt, hogy kirúgtam az első csapat legjobban fizetett hat legjobb játékosát. Úgy voltam vele, ha egy csapat nem teljesít, akkor csakis a legjobb és legjobban kereső játékosaival van baj. Olyan tűzoltóféleség voltam, akit leginkább akkor hívtak, ha nagy slamasztikába került egy klub. Így sikerült a válogatottat is edzeni. A szövetségi elnök megkért, hogy rázzam helyre a csapatot, hogy legközelebb, ha pályára lép, ne kapjon tizenöt gólt, mint Anglia ellen. Én erre nagyvonalúan, magabiztosan bejelentettem, hogy minimum egy döntetlent biztos játszik a válogatott, ha az én kezeimbe kerül. Végül is, két döntetlen lett belőle, és egy nem létező góllal kikaptunk egyszer. Azután elég nagy tekintélyre tettem szert, a legjobb edzőként tartottak számon.
Ameddig külföldön tartózkodott, nem hiányoztak önnek az újságírás mindennapjai?
– Őszintén, nem sokat, de ebben az időszakban is írtam. Az az igazság, hogy nem is volt nagyon idő arra, hogy az újságírással is foglalkozzam. Egyszerre vezettem a klubot és a csapatot is, ez pedig komoly munka volt. Mindig oda kellett figyelni arra, hogy hová kerül a csapat pénze, hogy áll a költségvetési mutatónk. Ez is gyakorlatilag két munkahely volt. A válogatott edzését is csak másodállásban csináltam, az itt kapott fizetés kétharmadát pedig a klubom javára ajánlottam fel.
Ön is tagja volt a lap legendás sportszerkesztőségének. Ön szerint is azért volt ilyen megbízható és nagy tekintélynek örvendő ez a szerkesztőség, mert tagjai az újságírás keretein kívül is kiválóan teljesítettek?
– Majdnem mindenki tagja volt egy bizonyos szövetségnek. Én hosszú ideig voltam a Vajdasági Labdarúgóedzők Szövetségének az elnöke, utána pedig a Jugoszláv Labdarúgó-szövetség elnöke. Az elnökség tagjaként, tehát a legfelsőbb körben, tudtam, hogy mi hogyan működik a hazai fociban, kihez kell fordulni, mit kell kérdezni. Átláttam az egészet, újságíróként pedig szintén ismertek, tudtam, hogy hol keresnem a kulcsfontosságú információkat. A szerkesztőség többi tagja is aktív és meghatározó személyiség volt bizonyos sportágak területén. Szövetségi tagok, elnökök stb. Mindenki vezetőségi tag volt valahol, így sokkal könnyebb volt egy eseményről, témáról jól írni. A másik dolog pedig az, hogy akkor a lap is nagyobb példányszámban kelt el, ami szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szerkesztőségre így felnézzenek.
Ezt a kérdést a nyugállományba vonult kollégáktól mindig megkérdezem: Ön szerint mi tesz egy újságírót jóvá a szakmájában?
– Saját tapasztalatból annyit tudok mondani, hogy a jó újságíró mellé jó csapat is kell. Nekünk abban az időben kiváló lektoraink voltak, akik mindig elmagyarázták, hogy mire figyeljünk oda szövegíráskor. Már csak azért is, mert kevesen fejeztünk magyar nyelven egyetemet akkoriban. Másik dolog pedig az, amelyet már mondtam: a mi esetünkben, az akkori sportszerkesztőség tagjai sportszövetségek vezetői, elnökségi tagjai is voltak egyben. Tudtuk, hogy az adott témát hogyan lehet a legbehatóbban feldolgozni, kikhez kell fordulni a legfontosabb információkért. Kicsit túlságosan is értettünk a szakterületünkhöz. Ismertük az edzőket, az edzésproblémákat. Ezért szoktam azt mondani, mikor erről kérdeznek, hogy nekem nagyon könnyű dolgom volt, pont emiatt. Ennek ellenére Piszár Jószef szerkesztő mindig alakítgatott az írásainkon, egyengette őket, haláli nyugalommal, szinte nevetve.
Mennyire tartja fontosnak az utazást, a világlátást az újságírók, az értelmiség vagy akár a társadalom számára?
– Ha valaki publikál, utazás és tapasztalatok nélkül nem lehet igazán hiteles. Ameddig nem látjuk a másik értékrendszerét, az ottani rendet vagy rendetlenséget, egy teljesen más életvitelt, addig nem értekezhetünk elég mélyen egy bizonyos témáról. Nincs elég széles viszonyítási alap, tapasztalat. Amikor visszajössz egy útról, akkor látod csak meg igazán, hogy egyes dolgokat lehet jobban, illetve rosszabban, vagy esetleg teljesen máshogy csinálni, megközelíteni, mint ahogy eddig tapasztaltad. Rögtön máshogy állsz hozzá ilyenkor a dolgokhoz, visszafogottabb leszel, kimértebb, körültekintőbb. Meg kell tapasztalni a keleti és a nyugati viszonyokat, mert ameddig az ember nem látja a két végletet, csak sántikál a papíron.
Világot látni szükséges ahhoz, hogy az ember komolyan, hitelesen írjon. Még abban az időben is, amikor Jugoszlávia helyzete sokkal előnyösebb volt, mint ma Szerbiáé. Annak idején, amikor azt mondtad, hogy jugoszláv vagy, felnéztek rád. Most ezt nem mondhatjuk el magunkról.
