Németh Istvánt nem kell külön bemutatni a lap hű olvasóinak. A Magyar Szó fénykorában rendszeresen jelentkezett riportokkal és tárcákkal, sőt, nyugdíjba vonulása után is rendszeresen fellehetők írásai az újságban. Újságírói tevékenységén kívül több könyv, novella, elbeszélés szerzője, több rangos irodalmi díj nyertese.
A lap legendás alakjával a riportírás csínjáról-bínjáról, az akkori politikai légkörről és a kocsmákról mint teljes jogú falusi parlamentekről beszélgettünk.
Hogyan és mikor került a Magyar Szóhoz?
– Pontos évszámot nem tudok mondani, viszont az utam az irodalommal vezetett a laphoz. Már egészen fiatal koromban írogattam, egyebek között a katonai szolgálatom is ezzel telt, meg azzal, hogy Petőfi verseit olvastam fel a többi katonának. Többször is raportra küldtek emiatt, így nem is igazán értem, hogy a szolgálat végére hogyan lettem tizedes... Valószínűleg segített az a tény, hogy az egyik tiszt ismerte Petőfit, és szerette az irodalmat. Egyébként a szolgálat alatt is írtam novellákat.
A katonaság után kerültem vissza szülőfalumba, Kishegyesre, és hivatalnokként dolgoztam. Ott „Korpakirálynak” neveztek, hiszen én írtam ki a korpát a falu termelői számára. Ekkor kerestek fel a Magyar Szóból, hogy nem írnék-e az Ifjúság Szava számára, amely a Képes Ifjúság elődje volt. Én akkor elfogadtam ezt az ajánlatot, részben azért, mert ugye, rendszeresen írtam, másrészt pedig azért, mert az egyik, akkoriban megjelent írásom miatt az életemre is törtek. Történetesen azért, mert a főhőst a saját nevén neveztem, ő pedig magára ismert. Aztán pedig kissé alkoholgőzös állapotában felkeresett, és bicskával fenyegetőzött, ha pedig nincs ott az egyik kollégám, akkor talán belém is meríti. Érdekes, több év után, egyszer pont Kishegyesen találkoztunk, miközben olcsó sörrel oltottuk szomjunkat egy bolt előtti farönkön. Akkora már elfelejtette az esetet, és így üdvözölt: „Pistám, mi újság?”
Tehát az „incidens” után került a laphoz?
– Házasságkötés után, huszonöt évesen kerültem Újvidékre, és tíz éven keresztül az Ifjúságnál dolgoztam. Akkor még nem terepi riportokat írtam, mint később a Magyar Szóban, de már itt is belekóstoltam a műfajba. Ez akkor történt, amikor egy újvidéki zarándokcsoport Rómába ment, engem pedig az akkori főszerkesztő azzal bízott meg, hogy menjek velük, írjam meg, hogy mi történt az utazás alatt. Az első évtized újságíróskodás után egy nagyon kedves kollégám közbenjárására kerültem a Magyar Szóhoz, ahonnan nyugdíjba is vonultam, még a háborúk kitörése előtt, 1989-ben. Szerencsére, mire a laphoz kerültem, már ismertem a szerkesztőséget, a tördelőket, lektorokat, korrektorokat. Érdekes, a Magyar Szó-s karrierem kezdetén engem senki sem „osztott be” a belpolitikai rovatra, vagy mondták, hogy: „Te parlamenti tudósító leszel!” Azzal állítottak elém, hogy: „Akkor te terepre fogsz járni, beszélgetni fogsz az emberekkel, és riportokat fogsz írni!” Ennek én kifejezetten örültem, mivel olyan példaképeim voltak, mint Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Kodolányi János, és az ő hatásuk ebben a műfajban érvényesülhetett igazán.
Önt legendás riportírónak tartják a Magyar Szóban. Hogyan közelítette meg a témát, amelyet fel kellett dolgoznia?
– Elsősorban úgy, hogy azt írtam meg, amit az alanyok mondtak, azt, amit ők is, és én is fontosnak tartottunk. Másodsorban pedig az alanyok megválogatásával. Persze, mindig okkal küldtek ki bennünket egy faluba, kisvárosba, egy konkrét esemény miatt, de sokszor az akkori bevett szokásokkal ellentétben jártunk el. Én sohasem gyűlésekről, pártaktivitásról, hanem emberekről írtam. Kimentünk terepre, és elsőként a helyi papot vagy a lakosokat kérdeztem az eseményről, életükről, nem pedig a pártképviselőket, a hivatalos személyeket. Örülhettem annak, hogy beavattak, hogy megosztották velem a történetüket, a véleményüket. Nagyon szerettem ezt csinálni, hiszen kényelmesen éreztem magam ezekben a helyzetekben, és az emberek is gyorsan a bizalmukba fogadtak, így nem volt nehéz jó riportot írni, hiszen az alanyok is jók voltak. A szerkesztők sem kötötték az orrunkra, hogy mit kell írni, kit kell kérdezni, bíztak bennünk.
Az akkori politikai klímát figyelembe véve ez kicsit kockázatos volt, de ebből kifolyólag szinte sohasem voltak gondjaim, sohasem dobták vissza az írásaim. Persze, a pártból érkeztek olyan híresztelések, hogy „ezek nacionalisták”, ezeknek azonban nem lett nagy visszhangjuk.
Ameddig a lapnál dolgoztam, minden vasárnapra át kellett adnom egy terepi riportot, hétköznap pedig tárcákat vagy kisebb karcolatokat írtam.
Szinte az összes olyan településen jártam az akkori országban, ahol magyarok éltek. Ezenkívül voltam még riportot készíteni Moszkvában és Auschwitzben is. Ennek ellenére, a fő témák sohasem a nagyvárosok voltak, hanem olyan települések, mint Bácskossuthfalva, Udvarszállás, Magyarcsernye, Topolya és ehhez hasonlók helyek.
Hogyan néztek ki ezek a riportutak?
– A riportok egyik legfontosabb állomása mindenféleképpen a kocsma. Azért, mert a sarki dühöngő nemcsak egy hely, ahová az ember lerészegedni és káromkodni jár el, hanem egy miniatűr parlament, ahol az emberek az összes aktuális dolgot megbeszélik. Azokat az eseményeket, amelyek a számukra fontosak, nevetségesek, bosszantóak, kellemesek, szóval mindent. Így nekünk is az első út szinte mindig is a helyi ivóba vezetett, ahol meg is reggeliztünk. Itt gyűjtöttük az információt. Egy példa: Ürményházán betértünk a helyi kocsmába, reggeli és információgyűjtés céljából. Ott halljuk, hogy a pincér-tulajdonost, mindenki csak „Bugyinak” nevezi. Mi egy pár perc tanakodás után megkérdeztük a kocsmárostól, hogy nem zavarja-e véletlenül, hogy ilyen csúfnevet ragasztottak rá a faluban. Akkor mondta, hogy ez a becsületes neve, valamint az is kiderült, hogy a 3+2 zenekar két tagjának édesapja. Aztán megmutatta a falon lógó lemezeket, stb. Ez már megadta a riport alaphangját. Persze, voltak kellemetlen emlékek is, de számottevően több a szép emlék.
Említette, hogy tárcákat is írt. Az egy eléggé nehéz „csevegő” műfaj, amely nem a tényközlő újságírói formák közé tartozik, éppen ezért, több kolléga is tartózkodik tőle. Önnek mint írónak ez ugye nem okozott különösebb gondot?
– Dehogy! Nekem ezzel sohasem volt problémám, pont irodalmi tevékenységemből kifolyólag.Írok, így nem okozott különösebb gondot. A tárca témái, olyan dolgok, amelyek nem tartoznak bele a riport kategóriájába. Olyan jelenségek, történetek, amelyekre rácsodálkozom, amelyek elbűvölnek vagy esetleg felbosszantanak. Egyszer például előfordult, hogy tárcát írtam Tito marsallról, amelyet a tördelő véletlenül versként tördelt be, amelyet aztán a halála évfordulóján lefordítottak több nyelvre, több helyen leközölték. Kicsit különös volt, de hát ez is elmúlott.
Akkoriban a szerkesztőség is máshogy működött.
– Abban az időben az újságot teljes egészében Újvidéken szerkesztették. Hatalmas volt a nyüzsgés a deszkben. Ma, amikor bejövök, alig látni egy-két kollégát. Akkoriban a szerkesztőség is „életszagúbb” volt. Gondolok arra, hogy szemtanúja voltam olyan esetnek is, hogy a szerkesztő az egyik újságíró írása miatt annyira felidegesedett, hogy a földre vágta a kéziratot, és megtaposta. De ez akkoriban más volt, hiszen a szerkesztők egész nap közöttünk dolgoztak, jó szakemberek voltak, és mi igazán felnéztünk rájuk. Gál Lászlót, Majtényi Mihályt én nem önöztem, kollégáztam, hanem Laci és Misi bácsinak neveztem őket, egyrészt azért, mert fiatal gyerek voltam hozzájuk képest, másrészt pedig tiszteletből.
Riportjai, regényei és novellái főhősei egyszerű emberek, hétköznapi történeteket mesél el, egy kézzel fogható, egyszerű, csodálatos világról. Miért választotta pont őket?
A Felhőnézők novelláskötete tavalyi kishegyesi bemutatóján (Fotó: Dávid Csilla)
– Azért írtam róluk, mert ezt hoztam magammal, a falusi emberek világát ismertem meg először, azzal azonosultam a leginkább. Az innen érkező hangulatokat tudom leginkább megidézni, ezeket a képeket tudom a leginkább lefesteni. Engem már fiatal koromban is a népi írók fogtak meg. A másik dolog pedig az, hogy úgy érzem, nem tudnám a polgári világot úgy az olvasó elé varázsolni, hiszen nem érzem úgy a polgári lakás bukéját, mint egy falusi kunyhó kisszobájának illatát, nem érzem az előző légkörét, azt nem tapasztaltam úgy sohasem. Ezért írtam olyan emberekről, akiket ismertem és kedveltem. Ennélfogva történt az, hogy elsősorban a riportjaim falvakról készültek. Sok esetben, ha az író nem őszinte önmagához, és olyasmiről ír, ami nem teljesen az övé, ha nem érti és érzi teljes mértékben, akkor az egy veszteséges vállalkozássá lesz.
Az egész szerbiai médiaszíntérre jellemző az újságírás színvonalának csökkenése. Ön miben látja ezt?
– Ez azért nem olyan egyszerű téma, hiszen több minden megváltozott. Már akkor sem volt könnyű dolog újságíróként dolgozni, ma pedig pláne nem az. Annak idején nem létezett sajtószabadság, megvolt, hogy miről mit volt és hogyan volt szabad írni. Már akkor is nehéz volt tiszta embernek maradni a szakmában. Az emberi tartást, az egyenességet megtartani nagyon fontos azoknak, akik írással foglalkoznak.
Ma azért nehezebb a dolguk az újságíróknak, mert helyezkedniük kell, mert minden médiaház másfelé orientálódott, mást opciót tart helyesnek. Ma már nem az illatáról ismerem fel a lapokat, hanem arról, hogy ki áll mögöttük. Egy ilyen színtéren eligazodni sem egyszerű.
Az, hogy – mondjuk – a Magyar Szó színvonala is esett, az annak is közvetlen következménye, hogy a vajdasági magyarság száma is rohamosan csökkent az elmúlt húsz évben. Ez egy olyan dolog, amelyet lehetetlen veszteségek nélkül megemészteni. A lélekszámmal együtt csökkent a jó lektorok, a jó tördelők száma, nem csak a jó újságíróké. Egyre kevesebben vannak az újságírók, ez pedig akarva-akaratlanul a színvonal eséséhez vezet.
