„Én a taposómalomban dolgoztam”

Góbor Béla 1971-ben érkezett a laphoz, és egészen 2007-ig dolgozott itt. Elmondása szerint végigjárta az újság szerkesztőségi szamárlétráját, fiatal kollégaként kezdte, kommentátorként vonult nyugdíjba. Több, ma is a lapnál dolgozó újságíró mentora, aktívan szerkeszt ma is, azonkívül, hogy Temerinből is tudósít. A lap „taposómalmában” dolgozott, volt, hogy egyszerre három rovatot is szerkesztett. Leghosszabb ideig (20 évig) a Temerini Újság szerkesztője volt.

Elmondása szerint az újságírói szakmával járó stresszt előbb-utóbb megszokja az ember, vagy – ahogy lehet – figyelmen kívül hagyja.

Hogyan került a laphoz?

– A Magyar Szóhoz még az úgynevezett aranykorban érkeztem. Ez a az időszak 1950 második felétől 1975-ig tehető. Én pontosan 1971-ben érkeztem. Akkoriban még pályázaton kellett jelentkezniük a potenciális újságírótanoncoknak, amit én meg is tettem. Csak az volt a probléma, hogy nem kaptam értesítést a „felvételi vizsgára”, amelyet a leendő kollégáknak le kellett tennie, hogy bekerüljenek a szerkesztőségbe. Na, az én részemre nem érkezett meg ez a vizsgaértesítő. Akkor, egy kis idő után bejöttem az újvidéki szerkesztőségbe, ahol Szerencsés Józsefet, az akkori főszerkesztő-helyettest kérdeztem az esetemmel kapcsolatban. Ő leellenőrizte a listát, és csakugyan: nem szerepeltem az értesítettek között, annak ellenére, hogy jelentkeztem. Leküldött a szerkesztőségbe. Ott találkoztam Szavics Györggyel, az újvidéki rovat legendás szerkesztőjével. Akkor ő azt mondta, hogy olvassak el pár újságot, utána mehetek haza. Ez így ment két hétig. Utána kaptam meg az első feladatom, egy emeletes garázs megnyitójáról kellett írnom. Elmentem, megírtam. Szavics pedig, miután elolvasta, a szemembe nézve dobta a szemetesbe a kéziratot. Akkor szépen lassan elmagyarázta, hogy mire figyeljek oda. Így született meg az első öt sorom, amely az újságban megjelent.

Akkor aztán huzamosabb ideig az újvidéki rovat „újságíróiskolájában” tevékenykedett.

–Igen, Szavics beosztottja voltam. Akkori főmunkatársai Bozsoki Ernő, Gombás Gabriella és Albrecht János voltak. Abban az időben érkeztek Habram Károly, Szeli Miklós, Gálik Ferenc, Daróczi Júlia és a többiek. Ebben az időben megesett, hogy egy oldalnak nyolc munkatársa is volt. A nagyobb anyagok a főmunkatársaké voltak, mi, a kezdők pedig szinte csak plakáthíreket írtunk a rovatba. Külön öröm számomra, hogy én a „nagyokkal” is megismerkedhettem. Gáll Lászlóval, Majtényi Mihállyal, Kek Zsigmonddal, Fehér Ferenccel, Ács Józseffel, Kollin Józseffel, Bodrits Istvánnal dolgozhattam együtt. Úgy vélem, be is fogadtak maguk közé, annak ellenére, hogy fiatal kolléga voltam. Mindig bizalommal fordulhattam hozzájuk, és segítettek, ha kérdéseim voltak.

Egy évig voltam „tanonc”, utána jött egy újabb generáció, közülünk pedig többen más rovatokhoz kerültek, én maradtam az újvidékinél.

Akkoriban esett szó arról, hogy visszamegyek Temerinbe, a helyi regionális lapok fejlesztése érdekében. A Magyar Szóban akkoriban volt egy ilyen elgondolás, hogy a magyar nyelvű regionális lapok terjesztésével is foglalkozni kell, ezek persze az újsággal együtt jelentek volna meg, és jelentek is meg.

Így került a Temerini Újsághoz?

– Igen. 1974-ben kaptam azt a főszerkesztői utasítást, hogy ezentúl én szerkesszem a regionális lapot. Ez kezdetben egy oldalt jelentett, majd ’78-ra 4 oldalra bővült, és egészen 1994-ig jelent meg, amikor az összes többi regionális melléklet is megszűnt a lapban, anyagi korlátozások bevezetése miatt. A temerini regionális lap ilyen mértékű bővüléséhez nagyban hozzájárult Ökrész Károly, az akkori képviselő-testület elnöke, és még többen a községben, és persze a munkatársak is. Egyébként egy igen magas példányszámú lap volt, ahhoz képest, hogy mekkora területen jelent meg. Átlagban ezerötszáz példány kelt el a Temerini Újságból hetente. Ez azt jelentette, hogy ebben a térségben minden második család olvasta.

Ez odáig vezetett, hogy a regionális lapok megszüntetése után különböző adományok révén még két hónapig meg tudott jelenni a Temerini Újság. Ezek után, ’94 szeptemberében kerültem vissza Újvidékre.

A regionális lapnál töltött húsz év alatt együtt dolgoztam Móricz Csecse Magdolnával, Nagy Magdolnával. A külmunkatársak közül megemlíteném Csorba Béla, Nemes János, Erős Ilona, Molnár László, Jakubecz József, Varga József, Varga István nevét. Gépírónőink Fehér Mária, Milinszki Aranka, Szekeres Rezsicska Katalin voltak.

Huzamosabb ideig szerkesztette az újvidéki, vagyis a városi rovatot, és mint említette, újságíróként is dolgozott itt. Egy telefonos beszélgetésünk során úgy jellemezte, hogy ez a fajta beosztás olyan, mint egy taposómalom. Kifejtené ezt bővebben?

– Ez azt jelentette, hogy reggel be kellett jönni, és estig dolgoztunk. Ezenkívül a szerkesztőnk elvárta, hogy a következő munkanapra legyen három témánk készenlétben. Ezt eleve borzasztó volt megcsinálni, az pedig csak a hab volt a tortán, hogy ezt a szerkesztő el sem felejtette. Ez volt a taposómalom, ahol a legfiatalabbak dolgoztak, itt tanulták meg a szakmát.

Ennél a rovatnál kezdtem én is végigjárni a szamárlétrát. 1994-ben, amikor visszarendeltek a Magyar Szóba, beválasztottak a lap szerkesztőbizottságába. Akkoriban egy rövid ideig a Yu Press oldalt is szerkesztettem. Ez egy hírválogatás volt az akkori jugoszláv napi sajtóból. Röviddel ezután az újvidéki rovat vezetését vettem át, ezenkívül a Vajdaságon át nevű rovatot is szerkesztettem, a Közös íróasztalunk rovattal együtt. A két utóbbi nem jelent meg mindennap, viszont nem volt könnyű három oldallal foglalatoskodni párhuzamosan.

A Vajdaságon át rovatban több mint száz tudósító publikált, találkozókat is szerveztünk, amelyeken megismerkedhettünk személyesen is, tapasztalatot cserélhettünk, előadásokat is hallgathattunk, és persze, a régebbi kollégákkal felelevenítettük a közös emlékeket.

Az egyetemen egyik tanárom úgy értékelte, hogy a városi rovat gyakorlatilag az újság kicsiben, hiszen bármilyen téma helyet kaphat benne. Ezzel mennyire ért egyet?

– Teljes mértékben. Ez pontosan így van. Mi mindennel foglalkozó tudatlanok voltunk, bármi bejöhetett, nekünk pedig meg kellett csinálni. A szerkesztő, főszerkesztő segített, adott útmutatást. Ők mondták meg, hogyan közelítsük meg a hírt, mire vigyázzunk, esetleg mit kérdezzünk. Ez persze nemcsak az újvidéki rovatnál volt így, hanem a Temerini Újságnál is. Itt külön kellett vigyázni arra, hogy mit hogy írunk meg, hiszen ha valami szamárság került a cikkbe, az gyorsan kitudódott, hiszen egy kisebb közösségről volt szó, ahol mindenki ismert mindenkit, sőt, egyes esetekben, maguk az olvasók voltak a tájékozottabbak egyes témákban, nem pedig az újságírók. Ennek ellenére, azt hiszem, hogy jó munkát végeztünk. Erről tanúskodott az eladott példányszám is.

Több tanulmány is állítja, hogy az újságírás a legstresszesebb foglalkozások egyike. Önnek hogyan sikerült ezzel megbirkóznia?

– Az ember figyelmen kívül próbálja hagyni a stresszt, a megrázó eseményeket. Nem kell megengedni, hogy bizonyos történések, a folyamatos hajtás a fejünkre nőjön. Emlékszem, még az újvidéki rovat újságírójaként Maradékon jártam, azután hogy szinte az egész falu leégett.

Az egy borzasztó látvány volt, és erről józan ésszel kellett pontosan írni. Ha én elragadtatom magam, ha elhatalmasodnak rajtam az érzelmek, akkor az a szöveg rovására megy. Ehhez hasonló volt a helyzet a Beška melletti híd építkezésekor, amikor is egy munkásokat tartó platform a vízbe zuhant. A dolgozókat előzőleg kötéllel erősítették ehhez a platformhoz. Én akkor értem oda, amikor kiemelték az áldozatokat. Ez is egy megrázó élmény volt, ennek ellenére itt sem engedhettem meg magamnak, hogy hatalmukba kerítsenek az érzelmek. Ezeken kívül persze ott vannak teljesen más stresszhelyzetek is.

Szavics György rovatában mi, az újságírók rajzoltuk meg a lapot. Egyszer figyelmetlenségből, valaki közülünk a legkisebb betűtípust jegyezte fel a tükörre, amely az oldal vázlata, és így adta át a tördelőknek. Aznap én voltam az éjszakai ügyeletes újságíró, és már valamikor a lapzárta után jöttek a nyomdából, hogy az újvidéki rovaton csak a lap háromnegyedén van szöveg. Akkor az egészet újra kellett szedni, nagyobb betűtípussal. A végére jó lett, viszont az ilyen „hibák” idegileg, anyagilag is megterhelőek tudtak lenni.

Beszélhetek még a cenzúra problémájáról is. A joghurtforradalom idején Temerinben voltam, ahol akkor már szintén forrongott a helyzet. Egy este a helyi politikai aktíva ülésezett. Az emberek már jobbára tudták, hogy mi történt a székvárosban, amit egyes felszólalók éles nyilatkozatai többé-kevésbé alá is támasztottak. Többen voltak az autonómia ellen, és elég kemény bírálatokkal illették a politikumot, a helyzetet. Ezt még az este megírtam, meg is jelent a lap hajnali kiadásában. Reggelre elolvasta a párttitkár, aki be is rendelt magához. Nem én voltam azonban az első, már több újságíró kolléga is megérkezett, egyesek arról számoltak be, hogy jól le is teremtették őket. A pártilletékesek megírták a korrektúrát, viszont nem látott napvilágot sohasem. E cikk hatására indult be egy egyéves politikai karrier is számomra, amellyel a háború kitörésekor szakítottam is.

Több élőújságon is részt vett.

– Igen, ez is egy jellegzetes része volt a lap hagyományainak. Ilyen alkalmakkor nemcsak a lap került közel az olvasókhoz, hanem az újságírók is. Művelődési házakban, színházakban összejöttünk az olvasókkal. A temerini sportcsarnokban is tartottunk ilyen eseményt, és tisztán emlékszem, hogy alig volt szabad hely a teremben.

„Újságíró-tanítóként”, vagyis az újvidéki rovat szerkesztőjeként hogyan dolgozott?

– Abban az időben már túl igényes procedúra volt a pályázat kiírása, megszervezése, ehelyett inkább más csatornákon keresztül próbáltuk felhívni az érdeklődő fiatalok figyelmét. Arra is volt példa, hogy szórólapokat hagytam az egyetemeken. Ez oda vezetett, hogy átlagban minden két évben jött egy csapat egyetemista, akik a tanulás mellett az újságírásban is kipróbálhatták magukat. Egyesek aztán továbbálltak, de maradtak páran közülük itt, akik ma szerkesztők, jó újságírók. Példaként felhozhatom Kocsi Zoltánt, Varga Attilát, Tóth Elvirát, Horváth Zsuzsannát, Szeli Balázst. Mondhatnék még persze több nevet is, de hirtelen ők jutnak eszembe, akikről tudom, hogy jó munkát végeztek, és jól elsajátították a szakmát.

A hírfolyam felgyorsulása révén ma szinte bárhonnan beszerezhető az információ. Akkoriban ez hogy nézett ki?

– Az internet jóvoltából egyszerű lett a hírek közzététele, ezzel párhuzamosan könnyű is lett információhoz jutni. Amikor a laphoz kerültem, mindössze pár telexen keresztül fogadtuk az hírügynökségi híreket. Ma mindenki a gép előtt ül, internetes kapcsolattal. Érdekes volt ilyenkor az is, hogy annak ellenére, hogy ott voltunk a politikai üléseken, mi jóformán csak „jelen voltunk”. A Tanjug hírügynökség munkatársa folyamatosan jegyzetelt, írt, mi pedig elmentünk, meghallgattuk a politikusok mondanivalóját. Mire visszaértünk, addigra már a telexen megérkezett a hír. Nekünk csak át kellett nézni, kijelölni azokat a részeket, amelyeket fel akartunk használni, lefordítottuk, és kész is voltunk. Fordítókkal dolgoztunk, hiszen akkoriban magyar nyelven ilyen tájékoztatás nem létezett. Egyedül akkor jutottunk magyarul információkhoz, ha a politikai képviselő, illetve az információ hordozója magyar ajkú volt.

A szerb kollégák számára sokszor elképzelhetetlen volt, hogy nekünk dupla munkát kellett végeznünk a fordítás miatt. Nekik csak át kellett venni, ezzel szinte már készen is voltak.

A médiapaletta szélesedésével több hírügynökség is megjelent, pl. a Fonet. A Magyar Szó pedig mindig igyekezett független forrásokból információt szerezni.

Nyugdíjba ment, viszont ma is rendszeresen szerkeszt.

– Igen. 2007 decemberében vonultam nyugállományba, viszont azóta is a lapnál vagyok. Elvállaltam, hogy készítem a nyugdíjasok heti oldalát. Előttem Szabó Gizella szerkesztette ezt a rovatot. Szerintem jól végezte ezt a munkát, így igyekeztem hozzá hasonlóan szerkeszteni, hiszen az olvasók is az ő megközelítését fogadták el. Ezenkívül továbbra is a lap temerini tudósítója vagyok. Ameddig egészségem engedi, vagy a szerkesztőségnek szüksége van rám, szívesen fogom elvégezni ezeket a munkákat.