Dudás Károly neve elsősorban talán a Hét Nap hetilappal fonódik össze, melynek mintegy húsz évig volt a főszerkesztője, de alapító tagja volt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, majd a Vajdasági Magyar Szövetségnek is. Pályafutása során novellái, regényei és riportgyűjteményei rangos díjakat, elismeréseket hoztak neki, a hét elején pedig a Szabadka város napján megtartott díszülésen átvehette a díszpolgári címet is, melyet kiemelkedő életművéért kapott.
Fotó: Molnár Edvárd
Dudás Károly az elmúlt évtizedekben számos területen tevékenykedett, munkássága egyaránt kiterjedt az irodalomra, az újságírásra, a művelődésre és a közéletre, s nyugdíjba vonulása után sem pihen, hiszen miközben az elmúlt negyven év szerkesztői-újságírói munkásságából válogatva igyekszik összeállítani egy vaskos könyvre való anyagot, folytatja szülőfalujának, Csantavérnek egy nagy alakjáról, a hírhedt biatorbágyi merénylőről, Matuska Szilveszterről szóló regényét is.
Számos díjat, elismerést mondhat magáénak, mégis ez az első alkalom, hogy városában is díjazzák munkásságát. Ilyen szempontból mit jelent Önnek a díszpolgári cím?
– Az anyaországban megkaptam a legrangosabb díjakat, a Magyar Örökség Díjat, a Táncsics-díjat, a Berzsenyi-díjat, kezdő újságíró koromban megkaptam Újvidék Nagykorúsági Díját, és három Svetozar Marković-díjat, ami a legrangosabb újságírói díj, de Szabadkától vagy Csantavértől még csak egy kézszorítást sem. Egy kis értetlenség volt bennem emiatt, hiszen ha tettem ezért a közösségért valamit, azt elsősorban itt tettem, most mégis váratlanul ért a kitüntetés, de persze valahol elégtétel is ez számomra. Másrészt kicsit úgy érzem a díszpolgári címmel kapcsolatban, hogy talán túl korán jött, hiszen egy ilyen díjat az embernek inkább pályája végén kellene kapnia, s a magyarság körében még sok idős jeles személy van, akinek kijárna ez a cím. Nekem még sok a tennivalóm, főleg most, hogy nyugdíjba vonultam, még több dolgom van, mint korábban, többet törődhetek a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel, a CMH iroda vezetésével, a VMSZ-ben is vannak feladatok, és persze az írást sem szeretném elhanyagolni.
Az irodalom milyen szerepet játszott az életében és milyen témák foglalkoztatják mostanában?
– Én soha nem voltam divatos író, ahogy a tanítómestereim, Herceg János, Fehér Ferenc vagy Németh István sem volt az. Ők is azzal a valósággal foglalkoztak, amelyből kikerültek, ami a mi világunk, mégsem voltak soha divatosak, sőt az ilyen művek szerzőit nem egyszer perbe fogták, hiszen a valóságirodalom, a szociográfia egy veszélyes műfaj. Nekem is rengeteg bajom volt belőle, hiszen én is ebben a műfajban tevékenykedem, s kivétel nélkül erről szólnak a könyveim. Például a Szakadóból, az első riportkönyvemből is kidobtak szociográfiai írásokat, pedig nekem ezekből a témákból születtek a regényeim, kisregényeim, novelláim, de a Ketrecbál című könyvemben a 44-es vérengzésekre célzás sem növelte a népszerűségemet és jó pár részlet nem jelenhetett meg. Én nem tudok kibújni a bőrömből, mindig is elsősorban újságíró leszek, azonban éppen ez adta meg az alapokat ahhoz, hogy az irodalom terén is kipróbáljam magam. A témák, emberi sorsok, amikkel már huszonéves koromban újságíróként találkoztam, azóta is fogva tartanak, s a valóság megismerése nélkül nem születhettek volna meg ezek a könyvek. Sajnos, ma már irodalmi szinten nincs, aki foglalkozzon azzal a valósággal, ami egyre jobban szorít bennünket, pedig engem a mai napig ez foglalkoztat, s szerintem lenne is rá igény, hogy erről olvassanak.
Az újságírás és az irodalmi szerepvállalás mellett aktívan részt vett a közéletben is. Miért tartotta fontosnak az újabb feladatokat felvállalni?
– Az újságírás és írás mellett a többi valahol kényszerűség volt. Herceg Jánoshoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy az írók, újságírók nem nézhetik közömbösen népük sorsának alakulását. Akár az újságírói, akár az irodalmi munkásságunkkal, vagy a közösségi szerepvállalásunkkal részt kell venni az események alakításában, mert aki nincs benne, az felelőtlen a közössége irányába. Ugyanakkor nem volt divat, hogy egy újságíró, író közéleti szerepet is vállal. Sokan nekem szegezték a kérdést, hogy lehetek pártatlan egy párt alapítójaként és tagjaként. Nagyon egyszerűen. Ha az emberben van felelősség és becsület, ha meg tudja különböztetni a jót a rossztól, akkor pártatlan tud maradni. Az első önszerveződésünket, a VMDK-t értelmiségiek, írók, újságírók, színészek, filmrendezők hozták létre, s a társaink döbbenten kérdezték, hogy a független értelmiség minek ártja bele magát a politikába. Csakhogy, ha mi nem veszünk részt benne, akkor az alkalmi politikusok fognak, úgyhogy én muszájból és kötelességből vállaltam közéleti szerepet. Amikor a Képes Ifjúságtól a Hét Naphoz átmentem, azt kértem, szabad riporter lehessek. A magam ura voltam, azokkal a témákkal foglalkoztam, amivel akartam, szabad voltam és akartam is lenni, csakhogy a közösség iránti felelősség igencsak gúzsba kötött és gúzsba köt most is, de nem tehetek mást, ezt kell csinálni, amíg az embernek telik az erejéből.
A szerteágazó feladatok nem mentek az újságírás és az irodalmi munkásság kárára?
– Dehogyisnem. Annak idején újságíróként nagyon sok és nagy terjedelmű írásom született meg, de amikor főszerkesztő lettem, lassan elmaradtak az írások, a könyvek, közben a politikával is foglalkozni kezdtem, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel is törődni kellett, s ez elvette az időt és energiát. Korábban háromévente jelentek meg könyveim, és ha nem számítom az Életjel gondozásában újra kiadott, cenzúrázatlan Ketrecbált és a másokkal közös könyveket, akkor az utolsó önálló könyvem, a Király temetése 1996-ban jelent meg, és azóta nem is írtam könyvet. A legjobb szociográfiai írásaim a pályám kezdetén, a húszas éveim alatt születtek, s a következő években többször is visszamentem az első könyvemben szereplő riportok helyszínére. Megnéztem, mi változott öt, tíz, húsz, negyven év alatt ott, s döbbenetes, hogy mindenütt a pusztulást láttam, a tanyák összeomlottak, s az első könyvem szereplői közül egyikük sem él már. Az erejük teljében lévő, reménnyel, tervekkel teli fiatalemberek a szemem előtt öregedtek, betegedtek és haltak meg. Ezek elég fájdalmas szembesülések, de talán éppen ezért lesz izgalmas az a gyűjtemény, melyen most dolgozom, mert megmutatja átalakuló, és sajnos pusztuló világunkat, s ezt tükrözi majd a címe is: Nem éltünk gyöngyszigeten. Szerintem érdemes megnézni, hogyan alakult a világunk és a közösségünk sorsa, s maradt fenn mindenek ellenére, mert nem beszélhetek csak pusztulásról. Jöttek új dolgok, új emberek, s minden írásom végkicsengése, hogy bár minden jel szerint ennek a közösségnek el kellett volna tűnnie, mégis itt vagyunk, élünk, erősödünk.
Milyennek látja ma a délvidéki magyarság helyzetét és jövőjét?
– Ki gondolta volna, hogy azok az emberek, akik egykor jugoszláv nemzetiségűnek vallották magukat, azok most magyar állampolgárok lettek? Visszataláltak a közösséghez, amihez az összetartozás, egymás erősítésének érzése társul, és bár a politikai színtéren a délvidéki magyar közösség éri el a legjobb eredményeket a Kárpát-medencében, ugyanakkor azt látjuk, a fiataljaink fogják a vándorbotot és elmennek innen, s ezzel gyöngítik közösségünket és önmagukat is. Döbbenten nézem, hogy a sajtó és az irodalom nagy része ezzel a témával nem foglalkozik, pedig annál húsba vágóbb témák nincsenek, mint az, hogy megpróbáltunk megkapaszkodni, sikerült és most mégis elmennek a fiatalok és itt maradunk egyedül. Sajnos elsősorban az országnak kellene megváltoznia, márpedig hiába váltják egymást az ország vezetői, látszik, hogy nem változik semmi, sőt várnak ránk az újabb megszorítások és a teljes csőd előtt állunk. Mi pedig itt vagyunk beszorítva, és ilyen körülmények között kell megtalálnunk a boldogulásunkat. Ha az embernek van politikailag megfogalmazható vágya, akkor az nyilvánvalóan az, hogy ezek a fiatalok itt maradjanak, vagy pedig megteremtsük a lehetőségeket, hogy visszajöjjenek és erősítésék ezt a közösséget, mert nélkülük ez a közösség elöregszik, összeroppan, annak ellenére, hogy a középkorosztály és az idős, nagy tapasztalatú emberek ugyanolyan fontos szerepet játszanak, s nem szabad róluk sem megfeledkezni. Úgyhogy az egzisztenciális biztonság megteremtése talán a legfontosabb, ugyanakkor pedig saját környezetünkön belül is tenni kell. Látni kell azért, hogy próbálkozások történnek, nézzük csak a Magyar Nemzeti Tanács lépéseit, habár ez önmagában sajnos nem elég. Itt kellene politikai téren még többet tenni, s ehhez segítség kell az értelmiség részéről is. Tény, óriási támogatást kapunk az anyaországtól, de elsősorban saját erőnkön múlik, hogy megmaradunk-e.
Ön a VMDK és a VMSZ alapítóinak egyike is. Hogyan látja a két szervezet múltját és a jövőjét?
– A VMSZ-ben felfedeztük, hogy összefogás nélkül erőtlen a közösség, éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy a történelmi egyházainkkal, a civil szférával és az értelmiséggel fogjunk össze. Amikor a VMMSZ Szöllősy Vágó László aktív közreműködésével felújította a 1952-es Palicsi Ünnepi Játékokat, amikor is nyolc évvel a 44-es vérengzések után ez a közösség talpra állt és ötvenezren gyűltek össze Palicson, kulturális életünk legjelentősebb embereivel együtt, már akkor látszott, hogy ez a közösség megmarad és első dolgunk volt felújítani ezt. Nem velünk kezdődik a világ, s nem szabad elfelejteni, hogy a VMDK létrehozása nélkül mindez nem történt volna meg. Sajnos a széthúzás, irigykedés szétrobbantotta ezt, ezért hoztuk létre a VMSZ-t, ami az egész Kárpát-medencében páratlan eredményeket ért el azóta.
