Az idegengyűlölet nem lankad Szerbiában, minden olyan felfogás, ami más, mint a balkáni szűk látókörű, berögződött „a magunkét nem adjuk, a másé nem kell”, ellenségesnek számít.
A fiatalok agresszív megnyilvánulásai mindennaposak, Újvidéken hetente történnek fegyveres leszámolások, amelyeknek tettesei az esetek nagy többségében fiatal huligánok csoportjai.
Léphaft Pál karikatúrája
Brice Tatont (28) 2009. szeptember 17-én, a Partizan és Toulouse közötti labdarúgó-mérkőzés napján egy úgynevezett szurkolókból álló csoport verte össze, amelynek élén Dejan Puzigaća és Đorđe Prelić állt. Taton tizenkét nap múlva belehalt sérüléseibe. A bíróság 14 Partizan-szurkolót összesen 123 év letöltendő börtönbüntetésre ítélt, de ezt sokan igazságtalanságnak vélik. A Partizan labdarúgóklub szurkolóinak szülei két héttel ezelőtt tiltakozást szerveztek Belgrádban, mert szerintük igazságtalanul ítélték el gyermekeiket.
A napokban tanúi lehettünk egy újabb, homofób kilengésnek, Belgrádban elvertek egy LGBT-aktivista német állampolgárt, aki egy konferencián vett részt a fővárosban. Az incidens az utcán történt, a biztonsági kamera rögzítette az esetet. Dennis Honig (27) német állampolgárt súlyos fejsérülésekkel és könnyebb testi bántalmazási nyomokkal szállították a sürgősségi központba, azonnal megműtötték. Szerencsére túl van az életveszélyen. Mindenesetre, miután helyzete stabilizálódott, átszállították egy németországi kórházba.
A rendőrség ezúttal sokkal határozottabban lépett fel, mint Taton esetében, a három támadót előzetes letartóztatásba helyezte. Nebojša Stefanović belügyminiszter azonnali nyomozást rendelt el az ügyben, és kijelentette, hogy a huligánok nagy kárt okoztak Szerbiának, mert tettük félelmet kelt azokban a külföldiekben, akik szeretnék jobban megismerni az országot. A belügyminiszer hozzátette, Szerbiában minden külföldit szeretettel fogadnak, és mindenkit megvédenek.
Heinz Wilhelm Németország belgrádi nagykövete sajtótájékoztatóján elmondta, ha igaznak bizonyul az a feltételezés, hogy a támadó azt mondta áldozatának, nem akar külföldieket látni Szerbiában, az eset teljesen más dimenziót kap. A törvény szerint nemzeti, faji és vallási alapú gyűlöletkeltésért és türelmetlenségért egytől nyolc évig terjedő börtönbüntetés szabható ki.
Persze nagy kérdés, milyen ítélet születik majd az üggyel kapcsolatban. Ismerve a hazai igazságszolgáltatásban uralkodó helyzetet, nem sok jóra lehet számítani, hacsak a hatalom ezúttal rá nem kényszeríti akaratát az ügyészségre. Olyan kijelentések is elhangzottak európai parlamenti képviselők szájából, hogy az idei LGBT-parádé megtartásától teszik függővé a csatlakozási tárgyalások folytatását. Ha ez így van, akkor a hatalmon lévő koalíció nyomást gyakorolhat az ügyészségre, hiszen őket is nyomást alatt tartják.
Mindez meglehetősen szomorú képet fest Szerbiáról, mert a jogállamiság bevezetését nem önszántából hajtja végre, hanem az Európai Uniónak lépésről lépésre kell rákényszerítenie a honatyákat, tegyenek már rendet ebben az országban. Nem érnek sokat a miniszter bocsánatkérései, nagyvonalú kijelentései, ígéretei, mert a baj már megtörtént. Nem a büntetést kell tekinteni az egyedüli megoldásnak, inkább a megelőzésre kellene összpontosítani. A probléma pedig nem új keletű.
A kilencvenes években sikerült elvetni a gyűlölet magját a fiatal nemzedékben, és most beérett a gyümölcs. A másság gyűlöletét ma már nem az állami szervek, hanem a pravoszláv egyház különféle elfajzott papjai folytatják, a nyáron gyermekek számára táborozást szerveztek Szerbia zegzugaiban. A gyermekeket a „hazafiasság” minden fortélyára megtanították, még fegyvert is forgattak, mert ha jön az ellenség, résen kell lenni.
Végső ideje, hogy az állam belássa, minden erejét latba kell vetnie a gyűlölet megfékezésére, ezt pedig átfogó reformok, programok nélkül lehetetlen megvalósítani. Mivel a társadalom minden pórusába beivódott az idegengyűlölet, a másság elutasítása, komoly, szisztematikus akciótervre van szükség, amelyben az óvodásoktól kezdve a gyári munkásokig, mindenki részesülne. Ha segítségre lenne szükség, a honatyák visszaemlékezhetnek, amikor a titói korszakban óriási munkaakciókat bonyolítottak le az akkori párt irányításával, a nemzetköziséget ünnepelték, a sokszínűséget hirdették. Most is ahhoz hasonló, nagyméretű „munkaakciókra” volna szükség, persze a programok lényegét a jelenlegi helyzethez igazítva. A politikusok megnyilvánulásaitól kezdve a médiában megjelenő műsorokon, írásokon át egészen az óvodások, iskolások oktatásáig, külön figyelmet kellene szentelni a toleranciának, a másság elfogadásának. Csak akkor lehet majd előrelépésről beszélni, ha az emberek valóban felfogják, hogy a másság nem jelent veszélyt, a nemzetiségű sokszínűséget pedig igazi kincsként kell kezelni. Nem azért, mert ezt így szokás Európában, hanem azért, mert ha megismerjük mások nyelvét, kultúráját, ezzel csak gazdabakká válunk. És ha nem csak szóbeszédekből tanulják meg az emberek, hogy kik a németek vagy a magyarok, hanem valós tények alapján megismerik történelmüket, kultúrájukat, a gyűlölet lassan szertefoszolhat, mint a párás őszi reggel utáni köd.
